A lényeg nem a „mi”, hanem a „hogyan”

Három nagy énekesnő köré szerveződik júniusi klasszikus listánk második helyezettje. Az első maga a lemez szólistája, napjaink prima donna assolutája, Renée Fleming. Az ő sugallatára komponálta a svéd Anders Hillborg (*1954) a felvétel legérdekesebb ciklusát: négy dalt a kanadai születésű költő, Mark Strand verseire (Strand Settings). A jazz kategória ezüstérmese pedig ékesen bizonyítja, hogy a jazzműfajban nem a „mi”, hanem a „hogyan” a lényeg. Kilenc jól ismert standard, a Body and Soultól a Summertime-ig, s mégis ízig-vérig kortárs improvizatív jazz.

Orfeusz története

„Emlékek és vágyak vontatott sorai szólalnak meg álló akkordokon, amelyek hasonlatosak az éjszakai égboltnak e költeményekben oly szépen megidézett csillagaihoz” – írta a Carnegie Hall-beli, 2013-as ősbemutatóról a The Thelegraph. A másik énekesnő a legendás amerikai szoprán, Eleanor Steber, akinek megrendelésére született a CD legterjedelmesebb, több mint tizenöt perces darabja: Samuel Barber (1910-1981) Knoxville: Summer of 1915 című dala (op. 24).

A James Agee prózakölteményére írott mű a gyermekkor még érintetlen ártatlanságában és biztonságában is megsejteti velünk halandóságunkat. E kontemplatív zenei monológból korábban Leontyne Price készített remek felvételt, most Fleming bensőségesen gömbölyű hangján szólal meg a Barber-dal. Végül a harmadik énekesnő az izlandi popsztár Björk, akinek három számát (Virus, Jóga, All Is Full of Love) Hans Ek dolgozta át Fleming számára úgy, hogy az eredmény már-már elhomályosítja az eredeti változatokat. Nem mondhatnám, hogy rajongója volnék Renée Flemingnek – bevallom, rendkívül kifinomult éneklését néha túl gömbölyűnek, túlságosan lekerekítettnek érzem. Hangja azonban kiválóan illik ezekhez a zenekari dalokhoz, így a lemez nemcsak (számomra) ismeretlen tájakra visz, hanem maradéktalan gyönyörűséget is szerez. Fleming hangja közelebb hozza nekünk az egyik Hillborg-dalban (Black Sea) említett – a kiadvány címéül szolgáló – „távoli fényt”.

Ahogyan a Gutenberg-galaxist, a nyomtatott könyvet szerencsére nem tüntette el teljesen az internet, ugyanúgy a hangfelvétel-készítés és -kiadás online korszakában sem szűntek meg a fizikai hanghordozók. Sőt, az értékteremtő zenei műfajokban a kézbe vehető, szép grafikával és minőségi booklettel kínált hanglemez az elmúlt időszakban Európa-szerte felértékelődött.

A Gramofon havonta jelentkező összeállítása szubjektív toplista: ebben a hónapban mi ezeket a lemezeket hallgatjuk legszívesebben a szerkesztőségben.

A magyar jazz három kiemelkedő képviselője és a kiadó „legfoglalkoztatottabb” külföldi művésze egészen különleges albummal lepte meg a jazzvilágot. A műfaj mindenki által ismert és játszott „lerágott csontjaiból” főztek olyan levest, amely a legkényesebb ínyenceket is kielégítheti. Szakcsi – már csak hosszú, fényes pályájával a háta mögött is – mindent tud nemcsak a zongorajátékról, de a műfajról és az egyetemes zenei világról is. Ezért nyúl bátran ehhez az alapanyaghoz, mert ez neki és társainak is mindössze ürügy a játékra.

A szó legnemesebb értelmében vett játékról, a játék öröméről beszélhetünk, mely manapság sokszor látszik kiveszőfélben a jazz művelőinek körében (is). Az úgymond „steril” stúdió-session dacára elképesztően érvényesül a négy muzsikus készsége és képessége erre a játékra, amelynek művészet a neve. Nem véletlen a felvételen rajtahagyott spontán beszólás Barcza Horváth Józseftől:

„Játsszunk még egyet!”

Monniot koherensen illeszkedik be Szakcsiék eredeti zenei világába, mintha nem is vendégművész lenne. Bámulatosan inspirálják egymást a kompozíciók és az improvizációk elválaszthatatlan egységének létrejöttében. Barcza és Balázs Elemér felkérése erre a felvételre a lehető legjobb választásnak bizonyult. Csak üdvözölni lehet a kiadó visszatérését ahhoz a korábban jól bevált gyakorlatához, hogy a hallgató igazán szakszerű elemzést is kapjon a zene mellé – ezúttal kollégánk, Zipernovszky Kornél jóvoltából.