Véget ért a Müpa idei Ringje, a Wagner-rajongók nagy ünnepe. Mivel visszatérő eseményről van szó – szerencsére majd’ minden évben ment a Ring –, ez nekem és azoknak, akiknek Wagner fontos, mi több az egyik legfontosabb zeneszerző, valóban ünnep.
Úgy lehetett eddig készülni rá, mint egy ünnepre. És ez az idei olyannyira beteljesítette minden előzetes várakozásunkat, hogy azon gondolkozom, Wagner zenéjéért rajongani valami több, valamivel többet jelent, mint rajongani egy zeneszerzőért. Az ünnep lényege, hogy felsőbb erőkhöz kapcsolódunk. Az ünnep, különösen a húsvét lényege nem a kikapcsolódás, ahogy Pilinszky írta, hanem a rákapcsolódás. A figyelem kiélesedése.
Wagner nem engedi meg, hogy ne töltődjünk fel vele teljesen.
Aki nem figyel oda, a történet elemeiről, a zenei motívumokról lemarad, akit nem érint meg a Ring, az nagyon és kíméletlenül unatkozik a Nibelung gyűrűje tizenvalahány órája alatt. Annak viszont, akit megérint: ünnep. És az ünnep lényege az, hogy megváltoztat. Olyan mélyen elgondolkoztat önmagunkról, arról, kik vagyunk, milyen céljaink vannak, milyen kétségek közt vergődünk, hogy ha rá tudunk csatlakozni erre a zenére, ha hagyjuk, hogy elsodorjon – hiszen ezt teszi –, akkor más emberré válunk a ciklus hallgatása közben.
Nem minden Wagner-előadás változtatja meg az embert, nem mindegyik hagy maradandó nyomokat az ember lelkén, de a Fischer Ádám irányította Wagner-ünnep igen.
Azt próbálom elmagyarázni, miért van ez így.
A Ring sokféleképpen megfogható, magyarázható: Fischer Ádám és a Rádiózenekar felvezetésében elsősorban is identitástörténet. A walkür – aminek tavalyi előadása megjelent DVD-n – elsősorban Brünnhilde identitástörténete, a Siegfried a címszereplőé, és a ciklus egésze, ahogy azt Adorno is írja, sokszor kárhozatott, de egyébként nagyon fontos könyvében, Wotan önmagára találásának története. A walkür egy lány felnőtté válását meséli el; azt ábrázolja, hogyan szakad le az apjáról, hogyan lesz erős és önálló. Tulajdonképpen nagyon modern alkotás: az apa azzal büntetné a lányát, hogy egy olyan férfit rendelne mellé, aki mellett nem tud kibontakozni, az lenne a büntetése, hogy hétköznapi háziasszony és szorgoskodó anya legyen. Wagner hitvese, Cosima bizonyára nem volt az mellette. És Wagner elsősorban az önálló, a független nőket kedvelte. Miattuk képes fellángolni.
A walkür csodálatos zárlata az apa-lánya kapcsolat apoteózisa, a szeretet és elszakadás megjelenítése. Annak a konfliktusnak az ábrázolása, hogy az apa nem tudja elviselni lánya önállóvá válását, és ezért haragszik rá, de ugyanezért -, mert a lányát önálló nőnek látja -, büszke is rá. Szeretet és féltés, zavarodottság és határozottság közt vergődik az isteni apa. A lányt éppen az ő belső vívódása teszi egyre érettebbé: az, hogy megérti az apját, sőt el is fogadja az intelmeit, a haragját. Ennek a zenei ábrázolása nagyon intim, nagyon bensőséges.
És itt kell kitérnem először arra, hogy milyen szenzációs volt Iréne Theorin alakítása. Ugyanis ennek a rendkívül hangterjedelemmel, artikulálási képességgel rendelkező énekesnő-fejedelemasszonynak megdöbbentően gyönyörűek voltak a pianói is. Az intimebb részekben, a meghittebb tónusokban is erőteljes maradt, ugyanakkor megindító, mindenhonnan remekül hallható, átütő erejű. Ez a meghittség, ezek a lágy pianók, leginkább A walkür végére voltak jellemzőek. Theorin azokban a pillanatokban mutatkozott igazán jelentősnek, melyek a karmester számára is igazán fontosak: a kamarazenei, halkabb, bensőségesebb pillanatokban. Illetve Az istenek alkonya végén, a világok és világunk pusztulásának ábrázolásakor.
Fischer Ádám azokat a részeket tudta kivételesen nagynak, fontosnak mutatni A walkürben, melyekről az imént beszéltem: a felnőtté érés pillanatait. A Siegfriedben pedig az identitásválság momentumait, azokat, melyek más előadásban inkább elsiklanak. Ezek nem tűnnek annyira jelentősnek a műegész szempontjából, holott – és ezt mutatta meg Fischer – ezek a műegész tartóoszlopai. A Siegfried identitásdráma: a hős nem tudja, ki fia-borja, ki nevelte, mit akar tőle, aki nevelte. Mindenre a tetralógia harmadik részében döbben rá. Az ő története is a hős útja modellt követi, akárcsak Brünnhildáé. Ő is változik. A szemünk előtt. A fülünk hallatára. A jellemváltozás legfontosabb pillanata a sárkány megölése, majd az asszony megmentése a tűzből. Ekkor ismeri meg a szerelmet és a félelmet is, ekkor, ezzel lesz teljes. És mint minden identitástörténet, ez is felforgatja a nézőt, a hallgatót. Szembesíti azzal, hogy meg kell vizsgálnia a saját identitását, felül kell bírálnia azt, amit magáról gondol. A hazugságokra épülő világ összeomlik Az istenek alkonyában. Gunther (végre jó énekes énekelte, Oliver Zwarg) Gutrune (Pasztircsák Polina remek volt: elképzelhetőnek tartom, hogy nagyon rövid időn belül világsztár lesz), de Waltraute is, a hamis identitás megtestesítői. A másik pólus, aki igazán tisztában van gonoszságával, és már változni sem akar, az igazi és valóságos gonosz, Hagen.
Fischer Ádám nem olyan nagyszabású és nem olyan hangos Ringet vezényel, mint korunk legjobb Wagner-karmestere, Christian Thielemann, de legalább olyan érvényeset.
Az istenek alkonyának zárlata olyan elemi erővel szólalt meg, hogy összerándult az ember gyomra, mintha lefelé hullott volna. A zárlat olyan, hogy szinte átmossa a hallgatóját. Pilinszky azt írja, az ünnep nem a szórakozás ideje. Félreértjük, ha annak gondoljuk, és annak éljük meg.
A Ring tulajdonképpen nem szórakoztató. A Ring lenyűgöző és lehengerlő.
Különösen egy ilyen előadásban, mint amilyet most hallhattunk Budapesten. Így, ilyen előadásban, mint a budapesti, sajátként megélt identitásdrámává válik. Ezért visszahangzik még nagyon sokáig abban, aki volt olyan szerencsés, hogy mind a négy előadást hallhatta. Az ember úgy érzi, minden porcikáját átjárta. És akármilyen munka is hallgatni, ott lenni, olyannyira elevenebb, éberebb lesz az alatt a négy nap alatt, hogy szinte már másnap újrakezdené.
Fischer Ádám: „Előre tudom, hogy az énekes bírja-e majd a harmadik felvonást”
Máris hiányoznak a rajnai sellők, Wotan (James Rutherford A Rajna kincsében még kissé erőtlen volt, de fokozatosan magára talált), a csodálatos Brünnhilde, az erdei madár drámát végigkísérő dala, a kürtök és üstdobok, a vonósvarázslat. Oly lenne újra hallani az előadásra behívó fanfárokat.
