„Előre tudom, hogy az énekes bírja-e majd a harmadik felvonást”

Fischer Ádám - fotó: Csibi Szilvia / Müpa

Tizenegy éve nyűgözi le a hazai és nemzetközi közönséget a Budapesti Wagner-napok. A fesztivál művészeti vezetőjével, Fischer Ádám karmesterrrel a június 8-i nyitónap előtt beszélgettünk az általa elképzelt Wagner-élményről, a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara felkészítésének kulisszáiról, illetve Iréne Theorinról, aki igazi bravúrra készül, hiszen három egymást követő este énekli majd Brünhilde szerepét.

– A Budapesti Wagner-napok tavaly ünnepelte tizedik évfordulóját. A fesztiválra is érvényes lehet a mondás, miszerint könnyebb elérni egy adott minőséget, mint ugyanazon a színvonalon hosszabb ideig megtartani?

– A Budapesti Wagner-napokra életem egyik rendkívüli ajándékaként tekintek, nagyon boldog vagyok, hogy sikerült elindítanom, és természetesen a külső tényezőktől befolyásoltan, de addig szeretném folytatni, amíg művészi kihívást látok benne. Örömmel tölt el, hogy a fesztivál programjai évről évre érdeklik a közönséget, de bevallom őszintén, hogy sosem gondoltam úgy, hogy a magyar közönségnek éppen az én Wagner-interpretációmra lenne szüksége.

Egyszerűen csak szeretnék megtalálni valamit Wagner zenéjében, amiről eddig még nem tudtam.

– A közönség érdeklődése és az ön saját művészi igénye mégis közös nevezőre talált az elmúlt időszakban.

– Az érdeklődés nagyon fontos abból a szempontból, hogy külső visszaigazolást is kapjunk a belső igények létjogosultságáról, hiszen én olyan művészeket keresek magam mellé, akiket meg tudok győzni a saját igazamról, de a befogadókra tévedés lenne mindezt ellentmondást nem tűrően ráerőltetni. Való igaz, hogy a fiatal karmesterekkel ellentétben, akiknek sok esetben előre megtervezett koncertprogramot kell teljesíteniük, nekem ott a lehetőség, hogy olyan műsorba vágjak bele, ami érdekel, és közel áll hozzám. Azt hiszem, hogy ennek van jelentősége a végeredményt tekintve.

Fischer Ádám fotó: Csibi Szilvia / Müpa

– Mi az, ami tíz év után is fenntartja az érdeklődését egy olyan „személyre szabott” előadás-sorozatot tekintve, amilyen a Müpa-beli Wagner-napok?

– A Bartók Béla Hangversenyterem adottságait figyelembe véve a kezdetektől szerettem volna egy, a bayreuthihoz hasonló ideológiát megvalósítani. Wagner azért hozott létre egy külön a saját műveinek helyet adó dalszínházat, hogy egy olyan különleges hangzást biztosítson a daraboknak, ami sehol máshol nem elérhető. Bayreuth intézménye 150 éve működik ugyanazzal a tíz zenedrámával, amelyek minden évben új arcukat mutatják meg. A Müpa esetén ugyanerről az egyediségről van szó, amely létrehoz egy lehetséges hangzást és stílust, amit nem érdemes hasonlítgatni sem Bayreuthoz, sem más Wagner-játszóhelyhez. Itt a wagneri zenedrámák egy másik oldalát tudjuk felmutatni és kihasználni. Jövőre új Trisztán és Izoldát mutatunk be, új rendezéssel és énekesekkel. Egy dologban biztos vagyok: a tökéletességre törekszünk, illetve arra, hogy a képviselt szellemiség tényleg nemzetközi legyen. Sokszor emlegetjük Magyarországot zenei nagyhatalomként azon az alapon, hogy mennyi magyar muzsikus található a világban Új-Zélandtól Alaszkáig. Ezzel szemben én azt gondolom, akkor vagyunk valóban nagyhatalom, ha tényleg a világ minden pontjáról Budapestre érkeznek a zeneszerető turisták, jelen esetben a Wagner-rajongók.

Titkolt vágyam, hogy ehhez a hatalmas építményhez hozzátegyek néhány építőkockát.

– Évek óta dolgozik együtt a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarával, akikkel az utóbbi években Kovács János eleveníti fel a monumentális műveket a fesztivál előtt. Hogyan kezd hozzá az előadások előtti próbákhoz?

– Kovács János idén is nagyszerű munkát végzett. Ő a próbák során kijavítja és kitisztítja a konkrét hibákat, így amikor átveszem az együttest, már csak az előadás és az interpretáció egyediségével kell foglalkoznom. Leegyszerűsítve azt mondhatnám, hogy a zene értelmének megfelelően beállítjuk a gyorsításokat, lassításokat, a lágyabb és agresszívabb részeket, illetve a pianókat és a fortékat. A Magyar Rádió Zenei Együtteseivel, hiszen például az idei visszatérő Parsifalban az Énekkar és Gyermekkórus is szerepet vállal, minden évben egyre magasabb interpretációs szintre jutunk, ami – be kell vallanom – számomra kitüntetett helyzetet eredményez.

A további közreműködőkről itt olvashat bővebben!

A zenekar gyakorlatilag csak az én irányításommal adta elő az elmúlt egy évtizedben Wagner operáit, aminek megvan az a hatalmas előnye, hogy pontosan ismerik az elképzeléseimet. Egy folyamatos építkezésről beszélhetünk, amit 2006-ban kezdtünk el, és egy-egy előadás előtt ezekre a többéves közös tapasztalásokra tudok építeni. Természetesen fontos, hogy egy-egy újonnan beálló hangszeres személyiségét megfelelően kezeljem, és ne kérjek tőle olyat, ami esetleg nem az ő lelkéből fakad.

Fischer Ádám fotó: Csibi Szilvia / Müpa

– Wagner egykori elképzelése az volt, hogy Brünnhilde szerepét a Tetralógiában ugyanaz az énekes adja elő, ami három egymást követő estét jelent. Idén Iréne Theorin készül erre a bravúrra. Ezzel kapcsolatban korábban azt nyilatkozta, hogy az énekes sikere a karmesteren is múlik. Mit értsünk ezalatt?

– Én karmesterközpontú vagyok abból a szempontból, hogy ha egy énekesnek elmegy a hangja az utolsó felvonásra, az mindig a dirigens felelőssége is. Ezek olyan tényezők, amelyekről a nagyközönség nem feltétlenül tud, de ha adott esetben a karmester nem érzi a hangok értékeit és a hangképzés legfontosabb tényezőit, könnyen vehet olyan tempót, amivel már az első felvonásban kifárasztja az énekest.

Valójában a kollégáim esetében én sokkal hamarabb tudom, hogy ha egy bizonyos tempóval megyünk tovább, bírni fogja-e a harmadik felvonást.

Ez sokszor az énekesben sem tudatosul, az irányítás a karmester kezében van. Ha együtt lélegzem a szólistákkal, tudnom kell, mikor hagyjak időt arra, hogy több levegőt szívjon be, vagy éppen mikor kell gyorsítanom, hogy egy frázist el tudjon énekelni egyetlen levegővel. Ehhez hasonló praktikákkal nagyon sokat tudok segíteni.

– Hogyan tudná összefoglalni azt a Wagner-élményt, aminek Budapesten lehetünk részesei?

– Azt hiszem, hogy Wagnert a hozzátapadt tévhitektől kell ehhez megfosztani, hiszen a köztudatban egy bombasztikus, monumentális és nagylélegzetű Wagner-kép él, amit pedig a Budapesti Wagner-napokon tapasztalhatunk, az egy nagyon kifinomult, kamarazenei hatásokra építő felfogás, amely a szereplők emberi érzéseit is kész megmutatni úgy, hogy közben ráismerjünk saját mindennapjainkra. Hogy miért alakult ki a kép, hogy Wagner lassú, unalmas és hosszú, nem tudom megmondani, de a leggyakoribb példám erre Jonathan Swift Gulliver-története, ami a szerző akaratával teljesen ellentétes recepciótörténettel rendelkezik.

Wagner-rajongónak lenni társadalmi pozíció

Valójában bosszant, hogy a vitriolos társadalomkritikát egy ártatlan gyermekmesévé konvertálta az utókor. Ez Wagner esetében nem olyan radikális, mégis úgy érzem, itt is meg kell mutatnom a művekben fellelhető társadalomkritikai él mellett az emberi érzések nagyon finoman hangolt összecsapását.