Legyünk a világ bármelyik pontján, ha beülünk egy szimfonikus zenekari koncertre az első pillanatok biztosan ismerősek lesznek számunkra. Miért halljuk mindig ugyanazt, amikor behangol az együttes? Talán nemzetközi konferenciák voltak azzal kapcsolatban, mi legyen a viszonyítási pontként szolgáló normál A hang frekvenciája?
Igen, a zenetörténet során több nemzetközi konferenciát is szerveztek annak érdekében, hogy végül a 440 Hz frekvenciájú A hang legyen az világ minden pontján elfogadott. A napjainkban is használatos frekvenciaszámról, az ISO (Nemzetközi Szabványügyi Szervezet) 1955-ös konferenciája döntött, ezt megelőzően azonban 1939-ben, sőt már 1885-ben is tartottak ezzel kapcsolatos egyeztetéseket.
Miért fontos a standardizálás? A zene nem lehetne világnyelv, ha nem lenne egy egységes viszonyítási pont, ami mindenki számára egyértelmű. Gondoljuk csak el, mennyire zavaró, amikor esetleg olyan országban vagyunk, amikor nem az általunk megszokott mértékegységben mérik a súlyokat vagy éppen a távolságokat. Vajon mi lett volna, ha a zenei viszonyítási pontként szolgáló A hangot nem standardizálják?
Korábban, még a 19. században sem volt egységes az A hang, egyes kutatások 300 különböző hangolási rendszert jegyeztek fel, aminek megfelelően egyes darabok hallgathatatlanná váltak egy másik szisztéma szerint, nem beszélve az időjárási körülmények változása okozta eltérésekről.
A századfordulón, amint a megépültek a modernebb koncerttermek, illetve a hangszergyártás is technikai fejlődésen ment át, az addig leginkább használ 425 Hz-es frekvencia folyamatosan felfele kezdett csúszni. 1859-ben egy francia konferencián a 435-ös frekvenciát fogadták el, majd a már említett 1885-ös konferencián a 440 Hz vette át a szerepet, amely végül hetven évet várt a hivatalos bejegyzésre.
(Via wqxr.org)
