Papageno Radio
- hirdetés -

MiKorHű?

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Minden bizonnyal nagyon szép koncerteknek lehettek tanúi a közelmúltban mindazok, akik részt vehettek Monteverdi fantasztikus művének, a Vesprónak a budapesti előadásán éppúgy, mint azok, akik a fiatalabb generáció egyik legtehetségesebb énekesnője diplomakoncertjének kezdeteként J. S. Bach egyik csodás kantátáját hallhatták.

- hirdetés -

Az is nagyon valószínű, hogy azok sem csalódtak elvárásaikban, akik országunk egyik leghíresebb szimfonikus zenekara barokk együttesének nemrég indult sorozatára váltottak jegyet, és akik elismerésük nyilvánvaló jeleként az együttes erre az évadra meghirdetett többi koncertjét is előjegyezték már naptárukban, továbbra is megelégedésükről adhatnak majd számot. Ezekben a programokban a remekművek és zseniális szerzőik neve egyaránt garancia a sikerre nem is beszélve a résztvevő művészek szakmai hírnevéről, zenekaruk elismertségéről, ahogyan ez az előadások kapcsán megjelent internetes kommentekben, kritikákban is jól nyomon követhető.

forrás: BFZ

Mindezek ellenére, egy, a szó eredeti értelmében vett régizenész számára, aki a „hitelességre” való törekvést és az ezzel kapcsolatos hangszeres kutatást fontosnak tartja, ezek a produkciók egészen más képet mutatnak és az általuk hirdetett „autentikus”  élmény dacára sokkal inkább tartoznak a szemfényvesztés, megtévesztés, hazugság, sőt szigorúbban fogalmazva a tudatos hitelrontás nem túl hízelgő kategóriáiba. Hogy mire alapozva merem mindezt kijelenteni? Nos, számomra a kérdés egy, a hasonló koncertek hirdetésében szinte mindig felbukkanó kifejezés megalapozott, vagy megalapozatlan használatán dől el. Az ominózus „reklámszöveg” pedig a következő:

Autentikus hangszereken!

Több, általam nagyon tisztelt és nagyra becsült kiváló hangszeres művész játszik barokk zenét, „modern” hangszereken, feledhetetlen élményt nyújtva. Vannak közöttük vonósok, akik akár bélhúrokkal felszerelt instrumentáriummal is próbálkoznak, sőt nagyon gyakran „modern” hangszerek és csembaló párosítását is lehet koncerteken hallani, mely utóbbit én személy szerint ugyan nem igazán szeretem, mindezzel azonban még sincsen semmi problémám mindaddig, míg nem próbálnak vele engem, mint hallgatót meggyőzni, hogy valamiféle „autentikus” produkció részese vagyok.

Moneverdi: Vespero

Azt ellenben, ha egy régizenére specializálódott és erről elhíresült hazai együttes, melyben régizenét oktató szakértők is ülnek, Monteverdit korhoz nem illő hangszerekkel, húrokkal és hangszertartozékokkal játszik a 21. században(!) és ezt autentikusként hirdeti, egyenesen felháborítónak tartom, még akkor is, ha erre más országokban is számos példát találhatunk. A mellékelt képen a kevésbé hozzáértők számára is jól láthatóak a vonósok fémmel fonott húrjai, ami, mivel ez a fajta húrozat 1680 körül terjedt el először Olaszországból és csak sokkal később vette át a natúr bélhúrok helyét a mélyebb húrokon, enyhén szólva is anakronizmus, tekintve a darab 1610-es keletkezési dátumát. Mindez azonban szinte eltörpül amellett, hogy a próbafázis zenekari tagok által büszkén megosztott képes dokumentációján olyan „alkatrészeket” is lelhetünk, mint az 1820–as évektől datálható álltartó, vagy a még későbbről eredeztethető csellóláb!!! egy modern! építésű cselló alján.

Ha mindez egy több évtizede működő régizene-együttes esetében minden további következmény nélkül előfordulhat, miért is csodálkoznánk, ha a fiatalabb generáció, kellő kitekintési lehetőség híján, szintén a régiek nyomdokaiba lép és elköveti ugyanazokat a hibákat? Ahogyan ez a Bach kantáta próbáján készült, szintén a tagok által megosztott felvétel mutatja, ők sem szűkölködnek az álltartókban, holott még ennek a műnek a születési idejéhez képest is (1726) legalább száz évet kell várni ennek a „segédeszköznek” a feltalálásához. Azt is felettébb sajnálatosnak tartom, hogy az előkészületek során sem a fiatal, ambíciózus karmesternek (arra, hogy mit is keres egy karmester voltaképpen egy barokk darab élén, a későbbiekben egy külön cikkben szeretnék kitérni), sem az idősebb, tapasztaltabb zenekari zenészeknek nem tűnt fel, hogy Bach viola da gambát szinte kizárólag csak szólószerepben használt zenekarában, nem pedig a continuóegyüttes részeként. Így ebben a darabban (BWV 170) szerepeltetése igencsak megkérdőjelezendő.

Az, hogy egy méltán világhírű szimfonikus zenekar „barokk együttese” szintén álltartókat, vállpárnákat használ, ezek után gondolom már nem is meglepő. Ebben az esetben viszont mindenképpen mentségükre kell szolgáljon az a tény, hogy vérbeli profi együttesként hatalmas repertoárt kell megszólaltatniuk a lehető legkevesebb próbaidő felhasználásával, ami egy tudatos, technikailag korrekt régizene felé fordulást szinte lehetetlenné tesz.

Azt nyilván ők sem gondolják teljesen komolyan, hogy a megközelítőleg Mozart-korabeli hangszerapparátusukkal autentikus módon lehet majd megszólaltatni például az általuk ebben a szezonban meghirdetett, hamarosan következő korabarokk műsort.

De minek akkor ez az átkozott „korhű” jelző? Kit akarnak vele becsapni, megtéveszteni? A közönséget? Vagy önmagukat?

Más művészeti ágakban ez a fajta megkülönböztetés sokkal nyilvánvalóbb és magától értetődő. Egy magára valamit is adó divattervező sosem kérkedik azzal, hogy népviseletet gyárt, ha népies motívumokat használ fel alkotásaihoz.

Azok számára pedig, akiknek nincsen tudomásuk arról, mennyit változtatnak ezek a látszólag apró részletek egy együttes összhangzásán, technikai kivitelezésén és így, megfelelő ismeretek híján úgy gondolják, felesleges ez a fajta szőrszálhasogatás, csak a régi példákkal élhetek:

Giovanni Antonini és Il Giardino Armonico díjnyertes Haydn felvételének bookletje forrás: Il Giardino Armonico

Mit szólnának, ha vegetáriánus létükre olyan ételt kapnának, mely mondjuk húslében főtt, vagy amiről a pincér megnyugtatásként közli:

csak pár pici húsdarabot tartalmazhat?

Élelmiszerek esetében a hasonló megtévesztést egyébként súlyos bírságokkal büntetik. (Gondoljunk csak a Danone bifidus essensis reklámja kapcsán meghozott bírósági ítéletre.) Ami pedig a „tiszta, korhű hangzást” illeti, egy papír zsebkendőt sem tartunk többé tisztának akkor sem, ha csak egy pici tintafolt van rajta!

Giovanni Antonini és Il Giardino Armonico díjnyertes Haydn felvételének bookletje forrás: Il Giardino Armonico

Mondhatjuk persze azt is, hogy egy álltartó nem csinál hiteltelen Évszakokat, de számomra egy ilyen fajta „nemtörődömség” vagy tudatos csúsztatás azt is jelenti, hogy az előadóművész, bármilyen tehetséges is, mégsem veszi a fáradtságot a „korhűség” legalapvetőbb feltételeinek elsajátítására sem, miközben persze önfeledten sütkérezik a „régizene-specialista” vagy egy „autentikus előadás” dicsőségének fényében. Zenekarok esetében gondolom a karmester, vagy a vezető felelőssége lenne, hogy csakis hangszerükön megfelelően képzett és historikusan informálódott régizenészeket alkalmazzon, hogy a „korhű előadásmód” alapvető feltételeinek megfelelhessen vagy, ha ilyenek nem állnak rendelkezésre, ne használja figyelemkeltésre a félrevezető megjelölést.

Persze ehhez a vezetőknek is járatosnak kellene lennie a különböző hangszerek korhű játéktechnikájának legalább a felismerésében, ami a legtöbb esetben sajnos a képzésük során sem igazán fontos szempont. Pedig minél jobb hangszeres előadó valaki és minél tehetségesebb, elvileg annál könnyebben tudná elsajátítani a korhű technika alapelemeit is, ha szánna rá megfelelő időt és fáradtságot. Ennek hatására ráadásul számos barokk „manír” vagy hangképzési, artikulációs ”szabály” automatikusan értelmet nyerne minden további magyarázat szükségessége nélkül. Éppen ezért híres előadóművészeknél sokkal kevésbé tartom megbocsáthatónak az ilyenfajta megtévesztést, még ha a gyors karrier és siker vonzása miatt sok világhírű „régizene-szakértő” is hasonlóan káros példával szolgál, ami ráadásul sokkal nagyobb közönséget is érint meg és vezet félre.

Minthogy ez ma nagy divat és boldog, boldogtalan, minden előképzettség nélkül könnyedén „korhű hangszeres” előadónak titulálja magát, egyúttal lejáratva azokat, akik rengeteg időt töltenek kutatással, régi hangszeres technikák felélesztésével, talán időszerű lenne egy kissé differenciáltabb referencia-skála bevezetése a régizene terén (is) annak érdekében, hogy a koncerthallgatók fogalmat alkothassanak egy-egy előadás „historikusságának”, korhű törekvéseinek komolyságáról és mértékéről.

Koncertprogramként, hitvallásként szerepelhetnének például az alábbiak az együttesek, programok leírásában:

  • „Az XY szimfonikus zenekar bélhúros próbálkozásai”
  • „Első lépések az autentikusság ösvényén”
  • „A mai lehetőségeink szerinti legkorhűbb megközelítésünk”
  • „Úton a historikus megközelítés felé”

Lehet, hogy a siker ebben az esetben nem lenne olyan átütő és magától értetődő, de a közönség számára legalább egy egyértelműen őszintébb üzenetet közvetíthetne, arról nem is beszélve, hogy ebben az esetben az előadóknak sem lenne semmi szégyenkeznivalója.

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

X
X