Négyéves kora óta táncol, azóta pedig újabb és újabb technikákkal gazdagodott. Győrben balett-táncosként az ég felé törekedett, Stockholmban a földtechnikát sajátította el, látta Európa számos balettegyüttesét, majd Frenák Pálnál rögtön hatalmas sikert ért el, mostanában pedig a lélektáncban mélyed el. Az elkövetkezendő néhány hónapban Ertl Péter, a Nemzeti Táncszínház igazgatója mentorálja, Simon Renáta ugyanis bekerült La Femme 50 tehetséges magyar fiatal mentorprogramjába. A tehetséges táncossal balettről, az új kihívásokról és a jógáról beszélgettünk.
– A balett-táncosok igen korán kötelezik el magukat szenvedélyük mellett. Hogy történt ez nálad?
– Négyévesen kezdett el érdekelni a balett. A kis faluban, ahol éltünk, persze senki sem táncolt, de amikor édesanyám elvitt egy győri balettiskolába, ott is maradtam. Ettől kezdve mindent megtettem azért, hogy eljussak az órákra, majd tízévesen bekerültem a Győri Balett iskolájába.
– Milyen adottságokra, attitűdökre van szükség ahhoz, hogy egy táncos a pályán maradjon?
– A táncosok az újabb és újabb technikák megjelenésének eredményeként egyre nagyobb követelményekkel találják szemben magukat, és ez független attól, hogy valaki Budapesten, Stockholmban vagy a világ egy másik pontján táncol. Éppen ezért nagyon fontos a kitartás és egyfajta nyitottság is, főleg, ha kortárs táncról beszélünk. Mert folyamatosan figyelnünk kell az aktuális stílusokra, hogy mi foglalkoztatja az embereket. Ehhez nyitottság kell. Kitartás pedig ahhoz, hogy a visszautasításokat a helyükön tudjuk kezelni. Én egy magas, vékony testalkatú lány vagyok, soha nem vesznek fel tehát oda, ahol éppen kicsi, alacsony, tömörebb lányt keresnek.
Ezt a helyén kell kezelni.
– A technikai felkészültséget itthon szerezted meg. Elegendő a Magyarországon megszerezhető tudás arra, hogy kipróbáld magad a világban?
– Az alapokat valóban Magyarországon szereztem meg, az igazi kihívás azonban ott kezdődik, amikor az addig megismert rendszert elhagyva egy társulatban kellett boldogulnom. Pedig elhelyezkedni sem egyszerű, a tánciskolák végzettjeiből ugyanis csak minden ötödik folytathatja társulatnál. A technikai trükköket végül az első munkahelyemen, a Győri Balettben sajátítottam el.
– Néhány év múlva ismét továbbléptél, és Stockholmban kötöttél ki. Mekkora változást hozott ez az életedben?
– Ez egy természetes folyamat, hiszen nem szabad elfelejteni, mennyire kevés az időnk: 18 évesen hagyjuk el az iskolát, de 22 évesen már idősnek számítunk. Egy idő után kicsinek éreztem Győrt, mert mindenképpen tanulni akartam: minél többféle stílust, társulatot megismerni, ezért nem is volt kérdéses, hogy külföldön is megméressem magam. Igazából Győrben tovább is maradtam, mint eredetileg terveztem. Hogy miért választottam utána Stockholmot? Az akkori páromhoz költöztem ki, az első két évben pedig szabadúszóként dolgoztam, és így lehetőségem volt testközelből megismerni az együtteseket, Stockholmból elindulva bejártam Európát. A különbségek szinte azonnal feltűntek: míg Győrben a társulat egyfajta neoklasszikus stílust képvisel, Stockholmban klasszikus balettdarabokat láthatnak a nézők. Ebből fakadóan Győrben kicsit lazább volt a munkamenet, északon viszont kevésbé voltak nyitottak az emberek, Stockholmban egy sokkal hierarchikusabb rendszert kellett megszoknom.
– Rengeteg előadáson vagy túl. Volt-e kedvenced akár Győrben, akár Stockholmban?
– A Győri Balettben imádtam a Kakas című darabot. Ennek a 80-as években született műnek a koreográfusa Christopher Bruce, aki a fiatal férfiak kakaskodását mutatja be Rolling Stones-zenékre. Nemcsak a hangulat volt fantasztikus, de ekkor táncolhattam először professzionális együttesben szólót. Stockholmban pedig nagyon szerettem a Hattyúk tavát. Bár nem kiemelt szerepben táncoltam, élő zene kísért minket. Ez egyébként egy újabb jelentős különbség a két társulat között, a svéd fővárosban ugyanis mindig élő zene szól az előadások alatt.
Nem hagyhattuk ki, hogy Simon Renátát a Hattyúk tava kapcsán a Fekete hattyú című filmről is megkérdezzük. Bár a film sarkítva mutatja be a táncosok életét, azt azonban ő is elismeri, hogy a mozi jól ábrázolja ennek a világnak a nehézségeit, a lelkületet, amikor egy táncos nem akar ugyan rosszat a másiknak, de mégis ő szeretné eltáncolni a főszerepet. „Ráadásul rövid az időnk arra, hogy megmutassuk magunkat, és a legjobb szerepeket kapjuk. Nem mondhatjuk, hogy ha most nem, akkor majd három év múlva enyém lesz a szerep” – avat be minket a világukba.
– Svédországban kezdetben inkább tanultál, ahogy te fogalmaztál, szivacsmódban üzemeltél. Hogyan jutottál aztán el a Svéd Királyi Baletthez?
– Stockholmban bejártam a Svéd Királyi Baletthez és a Cullberg Ballethoz is tréningekre. Nagyon tetszett mind a két együttes, csak az utóbbihoz, ahol 30 év körüli az átlagéletkor, 22 évesen túl fiatal voltam. Viszont a Svéd Királyi Balettbe felvettek. Északon ez az egyik legkiemelkedőbb társulat. A jóléti társadalom miatt teljesen más volt ott dolgozni, és nem csak a fizetésekről beszélek: nagyon vigyáztak ugyanis ránk, pilatesoktató, gyógytornász, fizioterapeuta, masszőr állt például rendelkezésünkre. És ott a nézők nem töprengenek el azon, elmenjenek-e este egy előadásra, vagy sem, és ennek nagyrészt anyagi okai vannak.
– Meg tudtad valósítani azt, amiért kimentél Stockholmba?
– Természetesen, sőt többet is. Nagyon sok előadást láttam, és itt tanultam meg például azt az improvizációs technikát, amellyel kiépíthettem a belső ritmusérzékemet. Ez leginkább akkor segít, ha nincs zene, de az érdeklődést mégis fenn kell tartani. De így sajátítottam el a földtechnikát is, ami tulajdonképpen arról szól, hogyan menjünk le a földre úgy, hogy minél puhábbak legyünk, és ne üssük meg magunkat. Ez azért is volt újdonság számomra, mert balett-táncosként én addig inkább fölfelé törekedtem. Emellett rengeteg élménnyel gazdagodtam: találkoztam például az egyik legjelentősebb francia balerinával és a kedvenc koreográfusommal.
– Mégis inkább hazajöttél.
– Az első két évben megszerettem Stockholmban a szabadúszó táncéletet, a nagyon kötött, hierarchikus rendszer nem elégítette ki az igényeimet. Szabadúszóként viszont én magam dönthettem arról, hogy kivel dolgozom. Magyarországra is azért tértem haza, mert tudtam, hogy Frenák Pállal, Duda Évával és Pataky Klárival szeretnék dolgozni. Ebből kettő össze is jött, úgyhogy nagyon szerencsés vagyok.
– Nem csoda, hiszen ezeket a neveket nem kell bemutatni. Különösen Frenák Pál társulatában értél el hatalmas sikereket. A számos darab közül ki tudnál emelni egyet?
– Minden darab nagy kihívást jelentett, amivel azonban a legtöbbet dolgoztam, és amivel a legnagyobb lépést tettem előre, az az InTimE című előadás volt. Ebben az előadásban egy alacsony, dinamikus lány szerepét vettem át, ezért egy olyan karaktert kellett megtalálnom magamban, akit addig elrejtettem. Fontosnak tartom még megemlíteni a Müpában bemutatott Birdie című darabot is, amely leginkább azért volt különleges számomra, mert a nőiesség számos aspektusát kellett megjelenítenem a színpadon.
– Most ismét egy neves szakértővel dolgozol, csak más keretek között. Bekerültél ugyanis a La Femme 50 tehetséges magyar fiatal mentorprogramjába, mentorodként pedig Ertl Pétert, a Nemzeti Táncszínház igazgatóját nevezték meg.
– Valóban, és mindenfajta túlzás nélkül mondhatom, hogy ez a program egy csoda, itt tényleg mindenkin azt érzem, hogy segíteni szeretne. A mentorommal is nagy szerencsém van, mert jól ismeri a szakmát. Eddig egyszer találkoztunk, nagyon sokat beszélgettünk, számos ötlet felmerült, de ezekről majd akkor szeretnék beszélni, ha már a részleteket is egyeztettük. Azt már tudom, hogy a gyógyító táncok lelkiségét szeretném jobban megismerni, és bár sokan foglalkoznak már ezzel Európában, én mégis inkább Keleten szeretném felkutatni azokat, akik még ma is ápolják ezt a hagyományt. Számos technikát megtanulhattam az évek folyamán, azokat értem és tudom is, sokkal jobban érdekel azonban most már a tánc lelkülete. Mindez nem légből kapott ötlet, az elmúlt évek alatt beleástam magam a buddhizmusba és a jógába is. A kettő között ugyanis nagyon sok a hasonlóság: a morális értékek, és hogy mindkettő segít megismerni magát az embert.
– Ráadásul Debrecenben tanítod is mindezt.
– Igen, most Debrecenben élek, ahol balettot és modern táncot is tanítok, de tartok lélektáncórákat is, amely sokkal mélyebb, egyfajta vezetett szabadtánc, és előképzettséget sem igényel. A páros és egyéni gyakorlatokon keresztül saját magunkhoz kerülhetünk közelebb,
megismerhetjük vágyainkat és frusztrációnkat.
– Miben nyújtott újdonságot a jóga, a mozgásnak ez a keleti megközelítése?
– A jóga nem is újdonságot hozott, hanem nagyon sok kérdésemre válaszokat adott: a miértre és a hogyanra. Segített, hogy önmagamhoz közelebb kerüljek, és hogy gyakoroljam a figyelmet. Szeretném egyszer ezt a tudást átadni másoknak is, éppen ezért a párommal egy jógaiskola megnyitásán gondolkodunk. De emellett a saját sérülésemet is jógával rehabilitálom, így látom a porckorongsérv lelki okait is, nem csak a fizikaiakat. Fél éve sajnos le kellett mondanom minden fellépésemet, de szerencsére a folyamat nem visszafordíthatatlan.
