„Nem az idő, hanem a megtett út a fontos”

Váczi Eszter középiskolás kora óta fut. Nem versenyszerűen, de vett már részt versenyen – és tervezi is a további versenyeket -, ráadásul úgy, hogy edzőjével szinte csak az interneten keresztül tartotta-tartja a kapcsolatot. Az énekesnővel beszélgettünk arról, hogyan működik egy ilyen edzésterv, és természetesen előkerült az egyensúly témája is, az, hogy mennyire nehéz összeegyeztetni a felkészülést a zenéléssel és a családdal.

– Hogyan került a futás az életedbe?

– Apukám rendszeresen kocogott, általa csábultam el 16-17 éves koromban, és mindig a magam kedvtelésére, soha nem versenyszerűen futottam. Sokáig a pasaréti Vasas-pályára jártam, mert oda be lehetett lógni hátulról, ott, a külső, ötszáz méteres köröket szeltem.

– Rendszeresen, mintha edzenél?

– Amennyire engedte az időm, olyan rendszerességgel. Elfoglaltságaimtól függött az intenzitás, vagyis attól, hogy miként tudtam elszabadulni a tanulás és az éneklés mellett. A húszas éveim vége felé vált komolyabbá az egész, akkor tűztem ki az első félmaratoni távot magamnak. De még mindig azon a kicsi pályán készültem fel, teljesen egyedül.

– Miért volt fontos számodra ennek a 21 kilométeres távnak a kitűzése? Milyen teljesítményhatárt jelent ez?

Ha az ember megszereti a futást, egyszerűen csak jön a táv növelésének a vágya, szinte automatikusan, hogy a futás okozta örömérzet kitolódjon. És a 21 kilométer, a félmaraton olyan misztikus célnak tűnt.

– És hogyan sikerült a verseny?

– Életem legrosszabbja volt, de nem az elért idő, hanem az élmény miatt. Az idő nem érdekelt és most sem érdekel igazán. Azt hiszem, az egész életemre igaz az mottóként, hogy nem az idő, hanem a megtett út a fontos. Egysíkúan készültem, tanácsok nélkül, nem sokkal előtte beteg is voltam, és mivel mindaddig salakon edzettem, a beton sokkolóan hatott a lábaimra.  Szóval eleve nem indult jól. Többször is belesétáltam a távba, ami nálam szentségtörésnek számít. Maximalista vagyok, ezért éltem meg kudarcnak. De végig csináltam, és a megélt kínokhoz képest nem is annyira rémes idővel.

Váczi Eszter

– Azóta sokat versenyeztél?

– Egyáltalán nem, mert alapvetően a futás monoton, meditatív jellege fogott meg. Egyedül futok, csöndben, a zene például kizökkent a biológiai ritmusomból.

Zenészként átveszem a zene ritmusát, ami hol gyorsabb, hol lassabb, és az egyenletes, okosan beosztott tempót ez nálam befolyásolja.

– Mégis, mi jár a fejedben futás közben, mire figyelsz?

– A magam gondolataival vagyok elfoglalva, van például, hogy szöveget gyakorolok. Épp most készítjük a zenekarommal a negyedik lemezünket, és van dalszöveg, ami futás közben született meg.

– Most hol a helye a futásnak az életedben?

– Voltak kifejezetten hosszabb kihagyásaim, amikor egyszerre jártam egyetemre, készítettem lemezt és szültem. Szóval volt indokom. És mivel egy szigorú rendszeresség nem állt be soha a futásaimban a fent említett korszakok miatt, ezért a hosszabb kihagyások után szinte elölről kellett kezdeni, fel kellett építeni a kilométereket. Azzal, hogy már a kisebbik gyerekem is óvodába kezdett járni több lett a beosztható szabadidőm és jött az új cél, egy régi vágyam beteljesítése: a maraton. Ennek a távnak viszont már nem egyedül indultam neki, hanem egy edzővel, Barát Gabriellával, akinek az edzéstervét követtem.

– Hogyan találtál rá, és hogyan készültetek?

– Egy ultrafutó barátnőm, Belus Fruzsi tanácsára fordultam hozzá, ők már régóta együtt dolgoztak. Az első alkalommal, amikor telefonon beszéltünk, elmondtam, mit szeretnék, aztán hathetes intervallumokban, e-mailben jöttek az edzéstervek. Nagyon komolyan vettem, a kemény tél ellenére, hóban, fagyban, tükörjégen és esőben is elindultam edzeni. Folyamatosan konzultáltunk, és a verseny előtti napon beszéltünk ismét személyesen telefonon. Vagyis élő szóban a félév alatt összesen két alkalommal. Legelőször, és a legvégén.

– Hogyan készül egy ilyen edzésterv, amikor csak virtuális közöttetek a kapcsolat?

– Leírtam neki a futómúltamat, azt, hogy mennyit és milyen időkkel futottam, hogy három félmaratont teljesítettem versenyszerűen, de többször is futottam a távot edzéseken. És ami fontos, hogy mennyi időt tudok rászánni az edzésekre. Ebből kiderült, hogy van már valamiféle állóképességem, de a gyenge pontjaim is rögtön előjöttek, nevezetesen, hogy számomra megterhelőbb a váltakozó iramú futás, az erőnléti edzések, mint a monoton hosszú táv. És ami nálam extra problematika, a gyenge gyomrom, amivel korábban rendszeresen adódtak gondok. Ez utóbbitól féltem a leginkább, de annyira szisztematikusan volt felépítve az edzésterv, hogy ugyan az elején volt még egy-két rosszullétem, de a hónapok során teljesen elmaradtak ezek, mert szakember irányította a terhelést.

„Nem elég az énektudás, gyönyörűnek kell lenni”

Aprólékosan kikérdezett, és nagyon pontos támpontokat adott, például akár ilyeneket is, hogy öt óra alvás nélkül nincs edzés, hogy milyen betegséggel lehet futni, milyennel tilos. Ráadásul, nagyon megnyugtató volt, hogy Gabi pontosan ismeri azt a helyzetet, amikor az embernek két gyereke van, és ez hogyan tudja befolyásolni az időbeosztást. Hogy bármikor hazahoznak valamit az oviból, és lebetegednek, egyik napról a másikra, vagyis nem lehet mellőlük elmozdulni, vagy az, amikor az ember nem tud eleget aludni. Ő ezt teljességgel át tudta érezni. Hetente konzultáltunk, de nagyon rugalmasan állt hozzám, és megértette, ha valamit újra kellett tervezni, ha az előzőleg megbeszélteket felül kellett írni. Ami érdekes, hogy Gabi egész más dimenzióba helyezte a maratont: én azt hittem, hogy csak akkor lehet ekkora távot teljesíteni, ha az ember folyamatosan 15-20-30 kilométereket fut, ezzel szemben heti egy hosszú táv volt. Nem volt két edzés, ami ugyanolyan lett volna, mindegyik más-más dologra koncentrált, és bevallom, volt bennem némi gyermeki izgalom is, hogy vajon mi lesz a következő heti adag.

– A futás mellett volt más kiegészítő sport is?

– Jó lett volna, de nekem sajnos már nem fért bele a heti 4 teljes délelőttöt jelentő Margit-szigeti futóedzés mellett. A hétvégéket nem szerettem volna elvenni a gyerekek elől, és kellett idő arra, hogy a hivatásommal járó dolgokkal foglalkozzak, vásároljak, takarítsak és persze mindent csináljak, ami a gyerekek körüli foglalatosság.

Megszállott nem akarok lenni, mert más fontos dolgok is vannak számomra, figyelnem kell az egyensúlyra, hogy soha ne menjen a család és az alkotás rovására.

Váczi Eszter

– Milyen volt az első verseny?

– Bécsben futottam, tavasszal. Tiszta a lelkiismeretem, mert bár nagyon lassan futottam, gyengébb idővel, mint terveztük, (annyira aggódtam a beosztott energiák miatt, hogy szándékosan lassabb tempóra álltam, mint amivel valószínűleg le tudtam volna futni), de annak ellenére, hogy jó fizikai állapotban voltam, mégis mentálisan sokat kivett belőlem.

Rettenetes jeges szembeszél fújt konkrétan elejétől a végéig, a rajt pedig nagyon elhúzódott, végig úgy éreztem, hogy nem képesek az izmaim bemelegedni. Meg aztán ezen a távon még nem is volt versenyrutinom, ez is számított, azt hiszem. Viszont mégis, ha az ember egyszer ebbe a távba belekóstol, nem tud leállni: a vasárnapi verseny után kedden már tíz kilométert futottam.

Az egyébként érdekes, hogy a feszített várakozás után mennyire kiüresedettnek éreztem magam. A színpad miatt szerencsére nem ért váratlanul ez a reakció, van némi rutinom, hogyan dolgozza fel az ember, ha valamire felfokozottan készül és véghez viszi. Azután törvényszerűen bekövetkezik egy üresjárat.

– Újabb terveid vannak már?

– Fényévekre vagyok attól, hogy két-három havonta ilyen távokat teljesítsek, de szeretnék évente egy maratont futni. Olvastam egy interjút egy napjainkban nagyon sok figyelmet kapó futó hölggyel (nem mellesleg jogosan), aki  valami olyasmit nyilatkozott, hogy az első maratonját az embernek illik itthon lefutnia. Ez a megállapítás kicsit szíven ütött. Azért futottam Bécsben, mert nem szerettem volna Váczi Eszter, mint valakiként futni. Ráadásul babonás is vagyok, mert most már tapasztalatból tudom, hogy ha eltervezek egy dolgot, ha nagyon rákészülök, és büszkén szétkürtölöm jó előre, az biztosan nem jön össze. Ettől tartottam a maratonnál is.  És van még egy érv a külföldi maratonok mellett: a férjemmel akkor kettesben tudunk lenni. Szóval a tervekről most nem beszélek, térjünk vissza rá, ha megvalósult…