Három hónapig még mindig az ötvenes-hatvanas évek hangfelvétel-esztétikájával, annak kiemelkedő személyiségeivel foglalkozunk a Gramofon-blog esztétikai sorozatában. Júliusban Solti György régi felvételeinek jelentőségét elemeztük; ezúttal Herbert von Karajan lesz a főszereplő, szeptemberben pedig a kevéssé ismert (de annál fontosabb) Mahler-kutató és hanglemeztörténész, Kurt Blaukopf életművét vesszük górcső alá.
Egy 1967-es tévériportban Herbert von Karajan megemlíti, hogy amikor a Berlini Filharmonikusokkal hangversenykörúton vettek részt Japánban, a helyi televízió mind a 18 koncertjüket közvetítette, s ennek köszönhetően a becslések szerint 25 millióan nézhették-hallgathatták koncertjeiket.
Az akusztikus művészetek mostohagyermeke – a Gramofon blog hangfelvétel-esztétikai sorozata.
E riportban megjegyzi, hogy a közvetítések nélkül a zenekarnak három évig kellett volna ugyanazt a műsort játszania ahhoz, hogy ezt a hallgatottságot elérje. A Japánban szerzett benyomások nyomán a szép és kiegyensúlyozott zenekari hangzásra egyébként is különösen érzékeny karmester intenzíven foglalkozott a gépi úton közvetített hang kérdéseivel, s különösen a zene és a televízió kapcsolatával. Több tévéprodukcióját nem csak vezényelte, hanem rendezte is, (a képrendező szerepét nyíltan felvállalva), rendkívül hatásos, korábban nem látott világítás-megoldásokat alkalmazva, így például vágóképei a hangszereket különleges szépséggel ábrázolják.
Stúdiófelvételeinél a kép kedvéért olykor a hagyományos ülésrendeket is teljesen megváltoztatta, a látványt a zene megszerettetésének szolgálatába állította. A korábbi hangversenyfilmek sablonos egyhangúságát élettel töltötte meg. „Video-Quadrofon” filmjeinél az akkori legkorszerűbb hangátviteli lehetőséget vette igénybe, s tette mindezt akkor, amikor egyes szakmai összejöveteleken a többnyire aggastyán, naturalizmus-hívő „sono-filozófusok” a sztereó képkísérő hangot támadva még azon vitatkoztak, hogy a tévé-képernyő kis mérete és a széles sztereó bázis egyáltalán összeegyeztethető-e?
A televíziós zenei közvetítések esetében teljesen figyelmen kívül hagyták a kép és a hang, a látvány és a zene olyan „magasabb rendű” összefüggéseit, melyek nem követelik meg, hogy valamennyi hangforrás a kép irányából szólaljon meg.
Karajanról így nyilatkozott egykori muzsikusa:
„Nemcsak értékteremtő, hanem jó eladó is volt”,
s tegyük hozzá, hogy ez utóbbinál erőteljesen támaszkodott a kor hang- és képtechnikai újdonságaira. Többek között az ő munkásságának is köszönhetően többé fel sem merülhetett az élő és a közvetített zene korábbi szembeállítása, mert az előadóművészek egyre inkább társat és nem ellenséget láttak a hangtechnikában. Azért még voltak maradi, közömbös kivételek.
Solti is beszámol róla, hogy amikor az ötvenes években egy felvétel befejeztével a zenei rendező megkérte a kor egyik neves karmesterét, hogy a technikai helyiségben hallgassa meg az elkészült felvételt, az azt válaszolta: „Minek hallgassam meg? Most hallottam.” Hamarosan meg is szűnt a szerződése a Deccával.
