A bluesalapú, energikus, ritmikus, vad, de követhető tematikájú, gyakran bebopba hajló zenét szokás hard bopként aposztrofálni, míg a soulra vagy a gospelre hasonlító, a visszatérő motívumokkal gyakrabban élő muzsikát pedig soul jazzre. Ennek a „vissza a gyökerekhez” vonulatnak mindkét alfajában remekelt egy másik, több kritikus által szintén alábecsült fekete amerikai zenész, a nem csak számtalan hangszeren, de számtalan hangszeren gyakran egyszerre játszó Rahsaan Roland Kirk.
A jazz évszázada című kötet e-book formátumban megvásárolható a következő webáruházakban:
A még kisgyermekkorában megvakult zenészt a nádfúvós hangszerek vonzották. Tizenhat éves korában azt álmodta, hogy három hangszeren egyszerre játszik. Rögvest hozzálátott, hogy kidolgozza azt az ujjtechnikát, amely ezt lehetővé teszi. Így aztán először tenorszaxofonon, majd a manzellon és a stritchen is is megtanult játszani, két olyan hangszeren, amely már az előző századfordulón kiment a divatból. Az első egy kissé görbített szopránszaxofon, altszaxofonra emlékeztető, de inkább szopránnak hangzó, a második pedig egy majdnem kiegyenesített altszaxofonnak mondható hangszer volt. Ezek után azt is elérte, hogy ezeket egyszerre tudja több szólamban fújni, tehát amolyan egyszemélyes szaxofonkórussá vált.
Koncerten mindez felért egy cirkuszi mutatvánnyal, amely valóban lenyűgöző volt. A kritikusok egy része ezért fanyalogva fogadta Kirk zenéjét, szem, de még inkább fül elől tévesztve, hogy tevékenységének egésze milyen nagyszerűen ötvözte az afroamerikai zenei hagyományt. Egyébként nagyon gyakori, hogy a vak zenészek kicsit a saját világukban élnek, és esetleg túlkompenzálják a vizualitás hiányát, melynek következtében túlzott mennyiségben tör ki belőlük a kreativitás.
