Gondolták volna, hogy egy Frankfurt melletti autóverseny-pályán évekig egy magyar csellóművész tartotta a felnőtt pályacsúcsot? Fenyő Lászlóval a sebességről, az úrvezetőkben élő vadállatról beszélgettünk, és arról, mit hoz ki egy gyors kör egy gyors autóval a fiatal zenészekből.
– Amint lehetett, azonnal megszerezted a jogosítványt?
– Igen, ráadásul mindent úgy alakítottunk, hogy az elméleti vizsgákat már röviddel a 17. születésnapom előtt letegyem.
– Mire volt ez a nagy sietség?
– A szüleim elmondása alapján emlékszem, hogy amikor már elöl ülhettem a Trabantunkban, és már elég hosszú volt a lábam, Apám megengedte, hogy én nyomjam a gázpedált, később pedig azt, hogy a sebváltót én kezeljem, illetve néha kormányozhattam is. Ennek egyenes következménye volt a 17. születésnapi jogosítvány.
– És mi volt az első komolyabb autód?
– Az első komolyabb a családi autónk volt, egy metálbordó Fiat Uno. Akkor már rendszeresen bejártam a Zeneakadémia előkészítőjére, villogtam vele a gimis haverok előtt, és a lányoknál is jó pontnak számított. Az első saját autóm egy piros 2107-es Lada volt, 18 éves koromban. Egy nap lementem a szentendrei bankba, ahol a szüleim egy számlán gyűjtötték nekem azt a pénzt, amit a koncertekért kaptam. Fölvettem az egész összeget, beültem egy taxiba, és az első autókereskedésben megvettem ezt a kocsit. A szüleim csak akkor tudták meg, hogy volt egy autóm, amikor már eladtam, mert elmentem Lübeckbe tanulni, és a biztosító küldött nekem levelet, amelyben megköszönték az együttműködést és az egyéves balesetmentes közlekedést. Apám csak annyit mondott, nem az zavarja, hogy nem mondtam el neki, hanem az, hogy a fia első autóját nem láthatta. A Lada után, már Németországban, a Philharmonica Hungaricánál kapott első fizetésemből vettem az első igazán komoly saját kocsimat, egy Opel Senatort, ami akkor csúcsmodellnek számított.
– A gyorsaság ezek szerint erősen számított nálad.
– Fogalmazzunk úgy, az autóversenyzés iránt mindig erős szimpátiát éreztem, és 17-18 évesen Bujtor Balázs barátommal gyakran „ralliztunk” a Budai-hegyekben. Németországban pedig nincs sebességlimit az autópályán, és nyilván nem felelőtlenül, de lehet 250 km/h körül menni akkor is, ha nem feltétlenül siet valahova az ember.
– És a gokartpályán?
– Ott nyugodtan ki lehet próbálni azt, amit a való életben csak tényleg akkor csinálsz, amikor cikkcakkban, a leállósávba is lekanyarodva, tövig nyomva a gázt nagyon oda akarsz érni valahova, ugyanakkor persze sem a saját testi épségedet, sem a másokét nem veszélyeztetheted. A gokart olyan kicsiben, mint a Forma-1. Ez a szerelem is régre nyúlik vissza, nem is ment rosszul, de a cselló mellett nem lehetett igazi perspektívája. Viszont néhány hete elmentünk a Balatonnál egy gokartpályára, ahol a három fiam hozzám hasonló szimptómákat mutatott.
– Másképp fogod meg a kormányt gokartozás után?
– Lehet, hogy azt a kérdést is föl lehetne tenni, melyik lényem az igazi… A gokart nem a mindennapok része, de abban vadállattá tudok válni, viszont utána átülve a saját autómba a közutakon összpontosítanom kell, hogy valójában ez a reális helyzet.
– És a pódiumon mi vagy: gokartversenyző vagy úrvezető? Bár ez talán művektől is függhet.
– Konkrét összefüggés nincs, de az élet minden egyes pillanata kihat valamely másikra. Ha nem láttam és izgultam volna végig annyi Forma-1-es futamot, ha nem gokartoztam volna, valószínűleg kevésbé érezném át például a Sosztakovics-csellóverseny ene
