A Budapest Ritmo keretében a Söndörgő az Amsterdam Klezmer Banddel (AKB) játszik együtt. A különleges együttműködésről a Hangvető kérdezte a Söndörgő tagját, Eredics Áront.
– Mire számíthat a közönség, és egyáltalán, hogyan találtatok egymásra?
– Most csak a benyomásainkról tudok beszélni, hiszen a zenei anyag a közös próbák során születik majd. Az együttes emberi oldala fogott meg minket: bár ők nem egy család, úgy vettük észre, hogy úgy működnek. Túlvannak azokon a harcokon, amik egy zenekar életében törvényszerűek, és mi is túlestünk rajta. Ez egy közös pont, és azt jelenti, hogy szavak nélkül értjük egymást lehet a zenére figyelni.
– Túlvannak az egoharcokon?
– Olyan ez, mint egy házasság – ahhoz, hogy a kezdeti szerelemből hosszú távon valami még jobb legyen, munka kell. Ugyanakkor a színpadi léthez kell az ego is. Szerintem egy jó zenészben kell, hogy legyen valamennyi ego, különben nem jön be a közönségnek. Emellett nem szabad elfelejteni, hogy a másik miben jó, hogyan áll össze egésszé a zenekar játéka, tehát ez is az együttműködésről szól. Mi erre láttunk otthon erre egy nagyon jó példát: a Vujisics negyven éve játszik együtt ugyanabban a felállásban, és negyven évet együtt tölteni valakivel azért szép teljesítmény.
Mi is túlléptünk a huszonhárom év alatt a kezdeti harcokon.
– Szóba jött a kor, szinte egyidősek vagytok az AKB-val…
– Sőt, a Söndörgő öregebb zenekar, bár életkorban lehet köztünk egy tízes. (Az AKB 21, a Söndörgő 23 éve alakult. – a szerk.) Igaz, hogy a Sali nálunk lehúzza az átlagot.
– Titeket még mindig fiatal zenekarként tartanak számon, pedig 23 éve zenéltek, ez miért van?
– A kor nem igazán számít, de tényleg furcsa, hogy beragadt, hogy fiatalok vagyunk. Amikor elkezdtünk zenélni, rögtön ránk aggatták a „kis Vujisics” jelzőt, ami egyrészt megtiszteltetés, másrészt persze küzdöttünk ellen.
Mára azt gondolom, sikerült kialakítani a saját utunkat. Nem a kor számít, hanem a tapasztalat, a befektetett idő és munka.
Amúgy nagyon remélem, hogy amikor ötvenévesek leszünk, akkor is „fiatal” zenekarként leszünk számon tartva. Ha ez így tud maradni, az azt jelenti, van a zenénkben erő.
– Az AKB-val Hollandiában is felléptek, de egyébként is sokfelé jártatok már. Éreztek még egyáltalán izgalmat, amikor egy rangos külföldi koncertterem deszkáira léptek?
– Persze, fellépni mindig izgalmas. Ugyanakkor mi már több mint 7 éve benne vagyunk a nemzetközi körforgásban, a Bimhuisben például most fogunk ötödszörre zenélni. Jó érzés, amikor úgy lépsz be egy helyre, hogy már ismernek, konkrétan az ottani stáb, és már tudják, hogy mit csinálunk. Rendszeresen visszatérünk ezekre a fantasztikus helyszínekre, és elsőre nagy szám őket bevenni, amikor például a Bimhuisben először voltunk, és mondták, hogy két nappal ezelőtt a John Scofield ült ezen a kanapén, ahol most itt sörözgetünk. Ez mindig nagyon felemelő, jó ezekhez az emlékekhez visszanyúlni, de mi mindig új kihívást keresünk.
– Hogyan reagál egy külföldi közönség a délszláv tamburazenére? Mi az, ami átmegy?
– Amit mi szeretnénk közvetíteni – ezt most értsd úgy, hogy szinte bármilyen műfajon keresztül – az a zeneiség, amit mi elképzelünk magunkról, és ahogy ezt előadjuk. Ezt a közönség a világon mindenhol átveszi. Szinte bárhol járunk, a reakció nagyon hasonló. Nem lehet elkülöníteni, hogy Magyarországon így, Amerikában úgy, Szerbiában amúgy fogadják.
Nyilván vannak nemzeti meg kulturális adottságok, hol milyen a vérmérséklet, de összességében amit mi eltervezünk, az érzület, a zeneiség, az átmegy.
Visszatérve az AKB-val közös projektre, ez azért izgalmas, mert még mi sem látjuk előre, mi fog belőle kisülni. Küldtünk nekik szerzeményeket, ők is küldtek számokat, egymás zenéjét fogjuk játszani. Eddig még nem volt részünk ilyen szoros együttműködésben. Ez nekik is új, nekünk is új, nem tudjuk, hogyan fog reagálni a közönség… Izgi.
– Szóval ezt még nem képzeltétek el?
– Mi nem tudunk máshogyan zenélni, csak önazonosan. Nem tudunk úgy muzsikálni, hogy külső igényekhez igazodunk, vagy jön természetesen, vagy sehogy. Az AKB-n is ezt látjuk: a zene az, amit előtérbe helyeznek, nem a külsőségek, nem az, hogy mitől eladható a produkció. Ahogy mi, ők is a zene erejében hisznek. Ha végignézed az igazán sikeres világzenei előadókat, ugyanez a recept: a hangszerelés másodlagos, ha jelen van, és ezt csak egyszerűen tudom megfogalmazni: az őserő. Ez generációról generációra hagyományozódik a zenén keresztül.
– Szóba kerültek a hangszerek, nálatok nagyon széles a repertoár. Lehet ezt még fokozni?
– Az első jammelésen az AKB-vel láttuk, hogy nekik is nagyon tetszett, hogy sokoldalúak vagyunk: zenekarban minimum 3 hangszeren játszik mindenki. Ezek között van tambura, és még kiderül, hogy a két alapvető hangszerelésünkből mihez nyúlunk a közös projektben. Nemrég volt egy mérai alkotótáborunk, ahol csináltunk 50 perc új zenét, amibe bejött több új hangszer: vadászkürt, szaz, koboz, harsona: most összesen 22 hangszert használunk a színpadon. Nem azért, hogy zenebohócok legyünk, hogy „Van másik!”, hanem mert egyszerűen megkívánja a zene. Ezzel kicsit a saját dolgunkat is nehezítjük, sokkal körülményesebb az utazás, a színpadon is többfelé kell figyelni. Néha felmerül bennünk, hogy a következő lemezünk a cappella lesz, hogy kicsit könnyebb legyen az élet.
– Ráadásul nagyon ügyeltek a profi megszólalásra. Szeretnek titeket a hangosítók a 22 hangszerrel?
– Nagyon sok mindenre kell figyelni, és mindig bejön egy váratlan külső tényező. Mi évek óta saját stábbal dolgozunk: Prinz Gergő a hangtechnikusunk, és Varga Gábor felel a fényért. Saját felszerelést, mikrofonokat és monitorrendszert viszünk a koncertekre. Arra jöttünk rá, máshogy nem megy, ismerni kell a zenét, a számokat, tudni kell, hogy hol váltjuk a hangszereket. Gergővel azért megy ez ilyen könnyen, mert ő is zenész, és már több mint négyszáz közös koncerten vagyunk túl, de ugyanez elmondható Gáborról is, pedig ő viszonylag új: csak 3-4 éve van velünk. Nagyon megnyugtató, amikor az történik a színpadon, amit szeretnénk.
– Előfordul még, hogy „csak úgy” nekiültök zenélni?
– Mi is rendes folkzenekarként kezdtük: táncházban, kocsmákban, utcán, mindegy hol, csak az volt a lényeg, hogy zenéljünk.
Tizenöt év után jött a vízválasztó, amikor úgy éreztük, hogy elértük azt a tudásszintet, hogy áttérhessünk a profizmusra.
Ma már nagyon keveset muzsikálunk „csak úgy”, de ennek két oka van: egyrészt nagyon sokat zenélünk, másfelől pedig törekszünk arra, hogy tartsunk egyfajta szakmai színvonalat. A Szabadság hídon tartott koncert mögött is volt sok szervezés – aztán a szél miatt mégis improvizálni kellett. Sokat utazunk, és zenekar mellett ott van persze a család, persze nagy eseményekkor, amikor például gyerek születik, van még, hogy magunknak játszunk, örömzenélünk.
