Papageno Radio
- hirdetés -
Címlap Az univerzum és a zene példátlan esete

Az univerzum és a zene példátlan esete

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Nem mondhatnám, hogy túl sok kortárs zenét hallgatok. Nem azért, mert nem szeretem, vagy nem vagyok kíváncsi és nem érdekelnek az aktuális trendek, vagy csak kevéssé tartom befogadhatónak a jelenkori zenét. Hanem inkább csak azért, mert őszintén szólva biztonsági játékos vagyok.

Ha zenei élményekre vágyom, elsőként ismerős területekre evezem, nyugalmat várok, merengést, kizökkentést a mindennapokból. Persze nem akarom azt mondani, hogy John Cage mindezt nem képes megadni, és azt sem, hogy állandóan Mozart pörög nálam minden felületen. Mint ahogy azt sem, hogy nem jó elmélyedni, és gondolataimba merülni zenehallgatás közben, kortárs zenei kérdésekre próbálgatva választ keresni.

A lényeg az, hogy hasson rám a mű zárt világa, mert minden darabnak zárt világa van, vagy hívjuk inkább aurának? És ez vagy beszippant, vagy nem. Ha már Mozartot emlegettem, ott vannak erre legjobb példának a Da Ponte operák.

Az ezeket ismerő néző/hallgató tudja, hogy pontos lélektani elemzésben lesz része úgy, hogy mindenféle viszonyrendszerek DNS-térképe kezd kialakulni. És mindeközben mi, akik csak külső szemlélőként vagyunk jelen, “istenien” érezzük magunkat.

The Mozart Experience…

Ha korban közelebbi szerzőt nézünk, például Bartókot, halljuk ugyanezt a zárt világot. Nála a szenvedély, a szomorúság keveredik a 20. századi zaklatottsággal, megmérhetetlen  mélységben, ahol a népzene  gyökere növekszik.

Eötvös Péter nevével tizensok évvel ezelőtt találkoztam, amikor is, azt hiszem, a Mezzo (akkor még Muzzik) televízió leadta a teljes Három nővér-operáját. Annyira nem tudtam hova tenni ezt a sajátságos formát, hogy csak évekkel később voltam hajlandó újra megnézni az egészet.

Nem olyan régen pedig az Esterházyval közös oratóriuma ragadott magával.

Eötvös tökéletesen ragadta meg azt a fajta humort, amit az író képviselt, csak épp verbálisan, és ez nagy dolog. A zene egészen más természetű forma, mint az írott szóé, a zenei humorra másféle törvények vonatkoznak. Haydnnál a humorérzék például meghatározó elem, annyira, hogy rendszeresen hangosan szeretnék nevetni egy-egy szimfóniája hallgatása közben. Persze, Eötvös esetében más volt a helyzet, hiszen ott voltak Esterházy szavai, és a két zseni még fel is erősítette egymás hangját. Ritka manapság az ilyenfajta játékosság, főleg úgy, hogy csontig hatoló mondanivaló van mögötte.

Spirálködök, üstökösök

A szintén nemrégiben bemutatott, Ostermeier-drámán alapuló, Lilith-tel is ez a helyzet, kézzel fogható, rögtön tetten érhető a zenekar nyelve, egymás után, egymást követve zuhanunk tragédiából komédiába, zajból dallamba. Mintha a Trisztán második felvonásán ülnénk és fészkelődnénk, azon tipródva, mi is fog ebből kisülni, csak talán még szélsőségesebb amplitúdók között hánykolódunk.

A most Magyarországon először bemutatott Multiversum esetében a téma ezúttal nem az emberiség üdve, hanem még ennél is sokkal messzebbre megyünk. Magunk mögött hagyva a bolygót, sőt az univerzumunkat is, hiszen abból akad néhány. Eötvös most nem irodalmi műveket, nem szavakat használ alapanyagként, hanem a tudomány nyelvezetéből, fogalomrendszeréből próbál hangokat alkotni. Évtizedekkel ezelőtt már megpróbálkozott hasonlóval, a Kosmos írása közben. Eötvös a fizikus/csillagász tevékenysége és a művészi alkotás között is párhuzamot von, miszerint a zeneszerző is felállít egy elméletet, vagyis ír egy művet, ami csak a színpadon vagy a koncertpódiumon nyerhet csak bizonyítást.

El kell képzelnünk, ahogyan anyagok és mindenféle jelenségek, terek, dimenziók interaktálnak, kommunikálnak egymással, összeállnak “valamikké”, majd szétválnak, de így vagy úgy folyamatosan mozgásban vannak. Mint, akit kilőttek az űrbe, fejünket kapkodva próbáljuk összerakni a mozaikdarabkákat, valamit megérteni abból, ami odakünn történik, de csak foszlányokat érzékelünk, részjelenségeket, amiből épp kezd valami kimutatható és értelmezhető “valóság” keletkezni. De pont mikorra odaérünk, hogy megtapintsuk, és ezáltal megnyugodjunk, szertefoszlik és széthullik.

Darabokra.

Majd szépen lassan egy teljesen másfajta rendszerben kötünk ki, ami még csak – hasonlóan az előbbihez – most kezd alakulni, de nyilvánvaló sors vár erre is. Pontosabban nem is a rendszerre, hanem magára az emberre, aki szemlélődik és megpróbál érteni. Viszont egyértelműen beszippantott, és empatikusan, kézen ragadva vezetett végig az univerzumok, és így a mű saját világán. Mint gyermekkoromban, a Planetáriumban, amikor a kupolára felrajzolódott a csillagos égbolt, Eötvös Péter művében is kirajzolódni látszik a titkos végtelen.

 * A szerző a Klasszik Rádió 92.1 főszerkesztője

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

- hirdetés -
X
X