A Torontói Egyetem énektudományi és énekpedagógiai professzora, Lorna MacDonald állítja: nincs olyan, hogy valaki botfülű.
Pedig egy másik kanadai egyetem, a Queen’s hallgatói között végzett felmérés eredményéből az olvasható ki, a diákok 17%-a tartja úgy magáról, hogy hamisan énekel és botfülű. Miközben sokan azt gondolják, az éneklés valami mágikus dolog és különleges képességeket igényel, a tudósok és az énektanárok is megerősítik, ez tévedés.
Sean Hutchins, a Torontói Királyi Konzervatórium kutatási igazgatója szerint az éneklés alapvetően a hangképzésben résztvevő izmok strukturált koordinációját jelenti – ebben nem különbözik a beszédtől, amivel kapcsolatban viszont senki nem táplál félelmet –, és mint minden izom munkája, gyakorlással ez is fejleszthető. Az igazgató szerint semmi más nem áll a tévhit mögött, mint az ének-zene oktatás nem megfelelő színvonala. Voltak generációk, amelyeknek az iskolában komoly nyomással kellett megküzdeni: ha bizonyos hangokat nem tudtak kiénekelni, inkább azt kérték tőlük, maradjanak csöndben.
Az Oscar-díjas magyar rövidfilm, a Mindenki történetében is megtaláljuk ezt a motívumot.
Ez a kórusmű juttatta el Deák Kristóf filmjét az Oscar-díjig
A megoldás a bátorítás, a pozitív visszajelzés, az önbizalomnövelés, nem pedig a teljesítménykényszer. Az éneklés ráadásul összefüggésben áll az általános egészségi állapottal, és meg kell ismerni a test működését ahhoz, hogy uralni tudjuk hangszálainkat. A nyelv mozgatásától a légzés szabályozásáig és a pontos dikcióig számos aspektus fejleszthető, van, akinél a szóbeli magyarázat, van, akinél a képes illusztráció, van, akinél a gyakorlati példa segít.
Florence Foster Jenkins gazdag New York-i örökösnő megszállott komolyzene-rajongó volt, és tökéletesen meg volt arról győződve, hogy gyönyörű hangja van. Stephen Frears filmje – Meryl Streep főszereplésével – az ő életét dolgozza fel.
Azzal is jó, ha tisztában vagyunk, hogy az amusia, azaz a zene felismerésének és létrehozásának képtelensége, tehát a hétköznapi nyelvben botfülűségnek mondott „rendellenesség” a teljes népességnek 1,5-4%-át érinti, és kevéssé valószínű, hogy örökletes, ráadásul több szintje, fajtája van. (Itt lehet kipróbálni, vajon bennünket érint-e a probléma.)
Egy torontói író, újságíró és egyetemi tanár, Tim Falconer nemrég könyvet írt A rossz énekes: a botfülűség és annak tudománya, ahogyan a zenét halljuk címmel, és azzal a céllal, hogy utánajárjon, hogyan lehet valaki zenerajongó, miközben magát amuzikálisnak vallja.
(Via Ludwig van Toronto)
