Egyik első Papageno-írásom azt a témát járta körbe, mennyire nem egyértelmű, hogy milyen berendezésen hallgassunk zenét. Most ugyanennek a kérdésnek a másik vetületén elmélkedem: hogy mi is valójában az, amit hallunk.
Költözés után vagyok, és bár ma már nem a kádban kell mosogatni, sőt a 32 folyóméternyi CD-im is hamarosan megtalálják a helyüket, még viszonylag távolinak tűnik az idő, amikor majd úgy hallgathatok zenét, ahogy szeretnék. Annál is inkább, mert koránt sem vagyok biztos benne, hogy a zsoldomból 1987-ben vásárolt Orion erősítő és hangfalpár nem száradt ki a nem-használat során.
Most nyilván sokan elbődülnek, hogy azért azóta vehettem volna valami komolyabbat.
Nyilván, bár nem mindig lett volna rá pénzem, később meg utánajárni időm, meg egyáltalán: leülni elmélyülten zenét hallgatni. Kicsit olyan ez, mint mondjuk a diákkori külföldi nyaralásaim: akkor jobb lett volna beülni egy vendéglőbe, de arra nem futotta volna, viszont a forintért kapható májkrémkonzerv és a rúd szalámi megmentett az éhenhalástól. Vagy lehetővé tette, hogy mondjuk kétszer annyi időt nyaralhassak, mint ha vendéglőben „kellett” volna ennem.
Nem szeretném védelembe venni a sertésmáj konzervet (egy olcsó török szálloda bádogszekrényében hagytam is párat, tetején a mosolygó disznókkal, volt ebben valami vallási intolerancia, lássuk be), az Oriont viszont lehetne. Mert – ahogy ezt a fent említett cikkben pedzegettem – ma sem lenne könnyű megtalálni a „tutit”, és ez nem is elsősorban pénzkérdés.
Szeptember legvégén Londonban jártam, ahol az Indulgence Show keretében kizárólag 1500-2000 font feletti „hifiket” hallgattam (a teteje 100 ezerig is elment), és számos huszonezresnél éreztem azt, hogy aki gyártotta, az süket, és én ezt a berendezést be nem engedném a szobámba. Mondom én, az orionos. És nincs ellentmondás – mert az Orion a maga korlátos módján képes arra, amire az a méregdrága, menő cucc nem: lehet rajta zenét hallgatni. A zene ugyanis nem az, ami a készülékből kijön. Nem frekvenciamenetek, dinamikus torzítás-diagrammok eredője.
A zene nem a lejátszóban, az erősítőben vagy a hangfalban születik meg,
és még csak nem is a térben, melyben a hangfal áll. Hanem a fejünkben. Az tehát a kérdés, hogy az adott (akár „oldtimer”, akár méregdrága) készülék hogy áll a fejünkhöz vagy vice versa.
Nagyon friss példát említek. Momentán DVD-játszóm sincs, emiatt egyik nap a laptopomba raktam be egy lemezt, de a képet a (nagyobb) TV-n néztem. Viszont valamiért a HDMI-kábelen a hang nem ment át, így azt a (lábamnál félig lecsukva nyugvó) laptop vacak hangszóróin hallgattam. De mivel egy agyam van, mely elsősorban filmet nézett, hamarosan a hang is „átmászott”a TV-re, „onnan szólt”, annyira, hogy meg kellett vizsgálnom, nem javult-e meg az átvitel észrevétlenül. Nem, az agyam korrigált. (Ha a hangra koncentráltam volna, nyilván nem jött volna létre a jelenség!)
Gimnáziumi emlékem, mikor nagyszüleim nyaralójában a Pacsirta rádión hallgattam Mozart Prágai-szimfóniáját (noch da zu, Harnoncourttal). Csodálatos élmény volt, meglepő módon audiofil szempontból is, a Pacsirta ugyanis képes volt arra, amire a huszonezer fontos vacak nem – kompatibilis volt az agyammal. És nem voltam egyedül, audiofil (mellesleg legjobb) barátommal éltük meg (ld. még Kivel?) az élményt, a közös zenehallgatás megannyi előnyével (mely – meglehet – a hangminőségre, pontosabban annak szubjektív észlelésére is befolyással van.
Ismert szakmai példa az agy és a technika (in-) kompatibilitására a Columbia lemezgyár (talán a hetvenes évek végén alkalmazott) zajcsökkentési eljárása. Ismeretes, hogy a szalagzaj jobban hallatszik, ha a zene halk. A hangos részeknél viszont a zajcsökkentő nagyobb torzítást okoz. Ebből jutottak a mérnökök arra a remek(-nek tűnő) megoldásra, hogy csak a halk zenei részeknél alkalmazták a zajcsökkentést, a fortéknál egyszerűen kikapcsolták. És mi lett az eredmény: zavaró, hallgathatatlan, „odafigyelhetetlen” felvételek. Az agyunk ugyanis sokkal jobb zajszűrő, mint a Dolby, de ha a szűrendő zaj szintje állandóan változik, az agyunk se képes korrigálni. Így a lemeztársaság eljárása épp a zajra hívta fel az agy figyelmét ahelyett, hogy rábízta volna a szűrést.
Ha egy hangversenyen valamelyik szólamot nézzük, azt jobban is halljuk. Ezt bárki kipróbálhatja, sőt elég az adott szólamra gondolni, s máris jobban halljuk. Az agyunk ugyanis nemcsak szűr, hanem ki is egészít. Persze csak azt képes kiegészíteni, amiről van előzetes tudása – vagyis ha valaki csak táskarádión hallgatott Mozartot, az új művel, új részletekkel fog találkozni egy koncertteremben vagy egy jó berendezést hallgatva. Ha viszont már megvan a műélmény (vagy a „zenekar-élmény”), akkor nem csoda, ha a Pacsirta rádión is „visszajön”.
Ezért nem dobom ki az Oriont. És ezért (is) kell rendszeresen hangversenyre járni – hogy továbbra se a berendezést hallgassuk, hanem a zenét – ha lehet.
A témába vág: Ez már shortcode-os megoldás
