Annak ellenére, hogy mai nótánkban tökéletesen diszharmoniában áll az ének a zenei kísérettel, valamint hogy a swing viszonylag sem tud mit kezdeni a Szomorú vasárnappal, nem tudom azt mondani, hogy vacak lenne az aktuális hallgatnivaló.
Amúgy megnyugtató, hogy a dalnoknő jól ismeri a nótát, tudja a szöveget és a dal eredeti dallamát, mert zenésztársai nem kímélik őt… inkább játszanak ellene, mintsem segítik őt a dallammenet megtartásában. Van ebben a dalban minden: a formáció felvonultatja az fennállása alatt végighaknizott összes év minden flamencóját, cigánynótáját, jazzét, vidámságát, búját, drámáját, hisz a Hot Club Harmonists leginkább a ma oly’divatos gypsyswingben általánosítja (áthúzva) fuzionálja a századelő német slágereit, a francia sanzonokat, a keringőket a sok egyébmás stílussal, de valahogy mindig kilóg számomra a lovuklába – vagy aztán mégsem. Végül összeáll a dolog valami egységgé.
S amikor elérünk a végére, letelik a rendelkezésre álló majd’ötperc rájövünk, hogy ezt érdemes mégegyszer meghallgatni. Aztán mégegyszer. Majd mégegyszer… de lehet hogy a dal hallgatása és e pár sor gépbevitele alatt elfogyasztott kétpohárnyi jófajta rozébor érzékenyített meg annyira, hogy szeressem az előadást.
