A 60-as évek a jazz fejlődésében komoly változást hoztak. A zenészek előtt három út bontakozott ki.

- hirdetés -

A jazz évszázada című kötet e-book formátumban megvásárolható a következő webáruházakban:

Kobo

Nook

DiBook

Az egyik a hagyományos főáramlat, a mainstream követése, a másik a korlátok lebontása és mindenfajta tradíció megtagadása után egy új zenei világ építése, amely a free elnevezést kapta az utókortól. A harmadik, amely magába olvasztja a közönség körében nagy népszerűségnek örvendő rockmuzsikát és a jazz fő áramlatát, hogy az elektromos effektusokra építve, elektromos hangszerek használatával fúziós zenét hozzon létre. Ám nemcsak a jazzben történtek döntő jelentőségű változások.

Leonard Bernstein forrás: leonardbernstein.com

Az amerikai klasszikus zene is nagy átalakulás előtt állt, melynek szükségességéről a kiváló komponista és dirigens, Leonard Bernstein többször is nyilatkozott a nyilvánosság előtt. Mint mondta:

„…a klasszikus zene a 60-as évek végén hatalmas lendülettel robog a bizonytalan jövő felé.”

Szerinte az amerikai szimfonikus zenekarok olyanok voltak, mint a zenei múzeumok, csupa régi, halott zenét játszottak. Véleménye szerint a klasszikus zenének teljes megújulásra volt szüksége, ha vissza akarta hódítani a tőle elfordult fiatal generációt. Bernstein Mass (Mise) címen radikálisan új típusú koncertet szervezett 1971-ben a washingtoni John F. Kennedy Centerben. Az előadás egyik újdonsága az volt, hogy megváltoztatta a koncertek hagyományos liturgiáját, a másik az, hogy az előadásba bevont egy elektromos hangszereken játszó rockzenekart is.

PIerre Boulez szőnyegkoncertje – fotó: Christian Steiner, New York Philharmonic Archives

Bernstein változtatási szándékát jelezte az is, hogy szerződtette a New York Philharmonic zenekar mellé a francia zeneszerzőt, Pierre Boulez-t azért, hogy visszacsábítsa a fiatalokat a klasszikus zenéhez. Boulez szervezett egy úgynevezett szőnyegkoncertet, amelyen megengedték a hallgatóságnak (természetesen különösen a gyermekeknek és a fiataloknak), hogy a padlószőnyegen ülve vagy fekve, akár párnákkal a fejük alatt hallgassák a zenét úgy, mintha otthon volnának.

Ahogyan a jazz, úgy a klasszikus zene is reagált a főbb társadalmi problémákra.

Mint már láthattuk, az évtized elején az erőszak, a politikai viták folyamatosan erodálták az amerikai városok életét, a társadalmi kapcsolatokat és az emberek jövőbe vetett hitét. Miközben a jazzkritikusok azt kérdezték, hogy halott-e a jazz, a Time Magazin egy 1966-os lapszámának címoldalán azt lehetett olvasni, hogy Is God Dead?, azaz Isten halott? Majd egy újabb kérdés: Is God Coming Back to Life? Visszatér-e Isten az élők sorába?)

1969-ben beiktatták a „törvény és a rend elnökét”, Richard Nixont. Nixon, bár alapvetően konzervatív felfogású ember volt, nagyon ügyesen lavírozott a liberális és a konzervatív ideológiák között, kihasználva a fehér lakosság társadalmi és politikai problémák miatti félelmeit és zavarodottságát. Nixon nem volt nyitott személyiség, de népszerűségének fenntartása érdekében tett néhány, a zenével kapcsolatos populista lépést. Ilyen volt például, amikor a narkotikumok elleni harc jegyében a Fehér Házba hívta az egyébként erősen drogozó Elvis Presleyt. Máskor ugyanott rendezte meg kedvence, Duke Ellington 70. születésnapi koncertjét, ahol a jazz fejedelmét kitüntetve maga is a zongorához ült és játszott. A fekete lakosságnak tett gesztusként a kedvencei között tartotta számon James Brownt, Sammy Davis Juniort, Lionel Hamptont és más fekete muzsikusokat.

A jazz a hatvanas évek végére kritikus helyzetbe került.

Ekkor úgy tűnt, a pop-, a rock- és a countryzene előretörése visszaveti a jazz fejlődését. A televíziók és a rádiók szinte csak pop- és rockzenét játszottak, milliós példányszámban keltek el a frissen piacra dobott rocklemezek, a zenekarokból eltűntek a trombiták és a szaxofonok, helyüket átvették az elektromos gitárok, az elektromos zongorák és az erősített dobok.