Papageno Radio
- hirdetés -
Címlap A „harmadik”?

A „harmadik”?

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Találunk a magyar múltban és félmúltban néhány zeneszerzőt, akivel szemben adósságaink vannak. Ilyen Weiner Leó, Lajtha László, Veress Sándor, Kósa György, Kadosa Pál – de a legtöbb elvégezetlen feladat súlya alighanem Dohnányi Ernő életművének megismerésével és megismertetésével, emlékének ápolásával kapcsolatban terheli a magyar zeneélet lelkiismeretét. Ezen a súlyon igyekszik könnyíteni az a hangverseny, amelyet Prunyi Ilona és muzsikustársai adnak a Fesztivál Színházban a komponista kamaraműveiből.

Bartók és Kodály kortársa volt — de néhány évvel idősebb náluk. Ez a néhány év az utókorban jelképes jelentőségűvé növekedett, mert miközben Nagyszentmiklós és Kecskemét szülöttét az új, a modernség képviselőjeként könyvelték el az utóbbi évtizedek zenehallgató nemzedékei, Dohnányi Ernőben (1877—1960) sokáig a múlt fiát, „a megkésett utóromantikust” látták — holott nem az volt. Való igaz, hogy Dohnányi zeneszerzői művészetére döntő hatást gyakorolt a romantika — és nemcsak Brahms, mint azt (az op. 1-es c-moll zongoraötös alapján) sokan képzelik, hanem Mendelssohn, Schumann és Richard Strauss is —, sőt az is kétségtelen, hogy ezt a korai hatást a hozzá hasonlóan Hans Koesslernél tanult Bartókkal és Kodállyal ellentétben, érett éveiben ő sohasem vetkezte le teljesen.

Anekdoták egy zenei géniusz életéből

Dohnányi zenei képességeiről és a zenének életében játszott meghatározó szerepéről történetek sokasága él az utókor emlékezetében.  Az egyik híres, sokféle változatban folklorizálódott anekdota szerint a zeneszerző és felesége otthon alszik a hitvesi ágyban, amikor az éj csendjét az utcáról behallatszó, erős tülkölés zavarja meg. Az asszony felriadva kérdi férjét: „Ernő, mi az?” „fisz” – válaszol félálomban a komponista, akaratlanul is jelezve, hogy számára még az éjszakai autódudálás sem egyéb, mint zenei jelenség. A másik történet nem egyszer esett meg, hanem – állítólag – sokszor ismétlődött alapszituáció. Dohnányi hatalmas repertoárral rendelkezett, ám olykor egy-egy szólóesten elfelejtette, hogyan is folytatódik az általa éppen tolmácsolt kompozíció. Ilyenkor a szemtanúk szerint sohasem jött zavarba, hanem – kihasználva hatalmas stílusismeretét és rögtönző képességét – improvizálni kezdett a szóban forgó szerző és mű stílusában, s közben talált vissza a mű tényleges hangjaihoz. Az intermezzót rendszerint csak az a néhány szakmabeli vette észre, aki hangról hangra ismerte a műsoron szereplő darabot.

Ám azt az izgalmas, sok modern elemet is tartalmazó keveréknyelvet, amelyen Dohnányi művei szólnak hozzánk, túlságosan egyszerű volna holmi maradiság dokumentumaként értékelnünk. Dohnányi ugyanis nem maradi volt, hanem konzervatív, de nyitott szellemű zeneszerző, aki műveiben a kor áramlataiból azt tette magáévá, amit egyéniségéhez illőnek érzett, s mindebből sokárnyalatú, kifinomultan eklektikus személyes stílus bontakozott ki.

Nem volt modern szerző, mint Bartók, és nem volt elkötelezett folklorista, mint Kodály (akinek művészetében egyébként számos romantikus vonást fedezhetünk fel), de műveiben megszólalnak modern hangok (érdekes módon legmerészebben éppen némelyik kései kompozíciójában), és jelen van életművében a népdal is.

A második világháború után emigrációba kényszerült, megrágalmazott Dohnányi életművének hazai sorsát egészen a rendszerváltásig megpecsételte a hamis vád, amellyel illették (a zsidó muzsikusokat is mentő, sok vonatkozásban viszont apolitikus Dohnányit távollétében ellenségei „háborús bűnösnek” kiáltották ki), s amely alól igen hamar tisztázták, ám a jóvátétel — műveinek méltó értékelése és kellő súlyú jelenléte a magyar zeneéletben — évtizedekre elmaradt. Így életműve Bartók és Kodály árnyékába került — pedig Dohnányi e két alkotóval egyenlő súlyú szereplője volt a magyar zeneéletnek. Varázslatos sokoldalúság és szakmai virtuozitás jellemezte. Érzékeny tollú zeneszerző volt és megfellebbezhetetlen tudású karmester, világszerte ünnepelt zongoravirtuóz és nagy jelentőségű, iskolateremtő tanár, nem mellékesen legendás rögtönző. Emellett intézmények vezetője is — sőt joggal mondhatjuk: a két világháború közötti Magyarországon ő maga is egyszemélyes intézmény volt.

Nem a „harmadik” a két nagy kortárs mellett, hanem egy a három legnagyobb magyar muzsikus közül,

igen markáns arcéllel. Dohnányi életművéből a magyar hangversenygyakorlat máig elsősorban néhány nagy apparátusú alkotást fogadott be. Nagy ritkán hallható a Ruralia Hungarica, néha az Ünnepi nyitány vagy az 1. hegedűverseny, máskor a Szimfonikus percek tételei csendülnek fel, olykor megszólalnak a Gyermekdal-variációk (ebben a művében a zeneszerző a magyarul Hull a pelyhes fehér hó címmel ismert — korábban Mozart által is feldolgozott — karácsonyi dalra komponált sziporkázó variációkat nagyszerű humorral), szólózongoraművei, kamarazenéje és dalai azonban fehér foltként világítanak a muzsikusok tájékozódásának jelképes térképén. Prunyi Ilona, Dohnányi műveinek régi népszerűsítője most olyan hangversenyt állított össze, amelyben kétzongorás kompozíció, dal és kamarazene egyaránt szerepel. Érdekessége az estnek, hogy fontos szerepet játszanak benne a korai művek — olyan alkotások, amelyeknek opusszáma tízessel kezdődik.

Prunyi Ilona művészportréjának két fontos vonása, hogy egyrészt szenvedélyes kamaramuzsikus, aki sohasem sajnálja szólóestjeinek perceit másokkal közös produkciókra áldozni, másrészt előszeretettel működik együtt a fiatalabb korosztályok művészeivel, átadva tudását és tapasztalatait az újabb nemzedékeknek. A mai est műsora, amellett, hogy a zongoraművész teljes egészében Dohnányinak szenteli, e két vonzalom jegyében formálódott kerek egésszé.

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

- hirdetés -
X
X