Papageno Radio
- hirdetés -
Címlap Ahogy a régiek járták

Ahogy a régiek járták

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Zalaegerszegi születésűként gyakran megfordultam a nagy rivális, az “ősi ellenség”, Nagykanizsa környékén. A két város közti kibékíthetetlen ellentét eredete többnyire szájhagyomány útján terjedt és öröklődött, majd meg is kövesedett a tudatokban.

Így hát a valódi okok már nem tűnnek sem fontosnak, sem érdekesnek, ezzel szemben a vetélkedést évszázadok óta karbantartó szokáselemek ma is élénken hangzanak fel, főleg tősgyökeres, lokálpatrióta öregektől: a rendkívül színes, választékos szóhasználattal rendelkező, nagy hagyománnyal bíró, de mindig továbbfejleszthető ropogós gúnymondatok bizonyítják, hogy a másik város természetesen mindig “sötétebb”.

Mohács marad!

A zalaegerszegi (!) Deák Ferenc Megyei Könyvtárban már rávilágítottak a viszálykodás valós történeti hátterére. A “verseny” egészen a török időkig nyúlik vissza. A legfőbb okokat a két település eltérő adottságaiban, és a fejlődés különböző irányában lehet keresni, annak ellenére, hogy közjogi helyzetüket tekintve azonos szintről indultak, hiszen mindkettő mezőváros volt.

Zala megye térképe

A két dudás közt tehát rendszerint folyik a szelíd non-verbális hidegháború, a “csináltvárosból” a “sáskák” felé utazva pedig konstatálható a békés semmi állapota, amely Somogy megye irányába haladva hatványozódik. Se egy igazán régi, történelmi épület, se a fővárosban megszokott kavalkád, de még egy szépen áramló folyó sincs, csak a Zala, aminek kizárólag a szikkadt medrét láttam eddig – gyerekként is komolyan kételkedtem szüleim állításában, miszerint ők még a Zalában tanultak meg úszni. A háborítatlan semmi, a Zalát és Somogyot övező természet azonban csodaszép: a napraforgómezők meg a vakító repcetáblák, a néhol még mindig áthatolhatatlanul sűrű erdők, a valamikori mocsárvilág elhagyatott maradványai és az évszázadokkal ezelőtti nemesség építtette vaskos falak borostyánindás omladékai; a távolban egy-egy fazsindelyes harangláb, szőlőhegyi pincék, útszéli keresztek, vályogfalak romjai, körös-körül pedig nem mindennapi, káposztás rétes illatú falvak.

Zala megye délnyugati dombjai között, a Nagykanizsai járásban találjuk például a bájos Nemespátrót, amelyről nem csak a rétes, de egy komplett lakodalmi menü jut eszembe, hiszen a település, amely valamikor Somogy megyéhez tartozott, különösen híressé vált a lakodalomban feltálalt étkekről szóló hagyományos dalairól.

Közvetlenül Nemespátró mellett pedig Surd található, ahonnan a régi stílusú népzene egyik legmarkánsabb dallama, a Röpülj, páva, röpülj elsőként került felgyűjtésre.

Hogy okot adjak újabb versenyhelyzet kiéleződésére, el kell árulnom, hogy mindkét zala megyei település népzenei szempontból a somogyi kistájhoz tartozik. Zenei sajátosságai illetve hagyományos kultúrájának elemei Belső-Somogyhoz kapcsolják, ahol a pásztorkultúra meghatározó szerepe sokáig érvényesült a zenében és a táncban, emellett a pásztorság kiemelkedően szépen megmunkált használati tárgyakat is maga után hagyott. Az énekes és hangszeres megszólalásmód egyik legkülönlegesebb és legszembetűnőbb eleme fedezhető fel a somogyi zenében, amelyről már tudjuk, hogy települései közigazgatásilag nem feltétlenül tartoznak a mai Somogy megyéhez; egyéb esetekben is igaz az, hogy a közigazgatási határvonalak, amelyeket mesterségesen húztak meg, gyakran nem egyeznek a népzenei kistájak területeivel.

Mindent összevetve a Dél-Dunántúl és a mai Zala megye két olyan, a régies falusi kultúra szempontjából nagyjelentőségű települést tudhat magáénak, amelyek az magyar népzene legrégibb rétegeihez vezettek vissza bennünket még 20. századi gyűjtések által is.

Az Utolsó Óra Program nyomán készült a Nemespátrói énekesek című album, amelynek kísérőfüzetében e terület nagy ismerője, Juhász Zoltán írt magával ragadó módon a faluról és hagyományos zenéjéről.

“Aki most … meg akarja tudni, mi a magyar népzene, jól teszi, ha Nemespátrón érdeklődik. A dél-dunántúli népdalkincs legszebb, a legmélyebb régiségbe visszanyúló, de az újabb rétegeket is felölelő dallamkincsét hallgathatja meg két asszonytól, Dömötörfi Józsefné Szmodics Borbálától és Szakál Miklósné Szmodics Rózsától. Ők énekelnek ezen a lemezen Dömötörfi Jánossal együtt, aki a jellegzetes dél-dunántúli énekstílus egyik utolsó nagy mestere volt. A helyi fogalmak szerint az éneklés amúgy nem helyes kifejezés: ezeket a nótákat a pátróiak „mondják”, nem pedig éneklik. Se szeri, se száma a gyönyörű régi műfajoknak a Dél-Dunántúlon: a históriás énekek, a régi balladák, a lakodalomhoz kapcsolódó dalok, a borospincék otthonos hűvösében mondott borivó nóták mind arról a világról tanúskodnak, amikor az ember még kereste és meg is találta a közös nótázás alkalmait, amikor a zene még az ember mindennapi ténykedésének megszentelésére szolgált. Külön meg kell említeni a lakodalom – Nemespátrón a „vendégség” – étkeinek tálalásához szolgáló dalok füzérét, mely önmagában is egy kis magyar népzenetörténet példatára lehetne. A lakodalmi étkekről szóló magyarázat is hallható a lemezen, Szmodics Rózsa „tálalásában”.

“A török időben a kanizsai törökök gyakran kijártak lopni-rabolni Ó-Pátróra. Egyszer megint rabolni akartak, de a pátróiak elkergették őket, nem engedtek nekik semmit sem lopni. Amikor a katonák hazamentek termény nélkül, lányok nélkül Kanizsára, a pasa feldühödött: a török nagy erővel kijött, és felgyújtotta Ó-Pátrót.”

Göcseji ház – régi zalaszentgyörgyi ház. MTI Fotó: Lajos György

A kanizsaiakat ez egyszer felmentem a könnyelműség vádja alól, volt elég bajuk a végváruk eleste után, ráadásul a dél-dunántúli zenei kincsek velejének fennmaradása sem került miattuk nagy veszélybe.

November 18-án, 19 órakor a Fonóban bárki beleszimatolhat ennek a tájnak a hangulatába a furulyazenén, a táncon és különböző falvak dalain keresztül az “Ahogy a régiek járták – Mulatság somogyiakkal” fedőnevű, Hagyományok Háza által szervezett esemény alkalmával.

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

X
X