A budapesti belvárosban található az az épület, amelynek falán mozaik hirdeti, ott állt az egykori Pesti Német Színház, ahol a ifj. Johann Strauss operettjeinek magyarországi bemutatói voltak.
A német színjátszás nagy múltra tekinthetett vissza a magyar fővárosban. Fellegvára 1812 és 1849 között a belvárosban, a mostani Vörösmarty téren lévő egykori híres, Beethoven zenéjével megnyitott színházépület volt, amelyet éppen Hentzi osztrák városparancsnok lőtt rommá 1849 nyarán. Ezután ideiglenes hajlékot kapott az Erzsébet téren, végül 1869-ben egy eredetileg orfeumnak készült épületet a mostani Báthory utcában. Az utcát akkoriban gyapjúraktárairól Wollgassénak (Gyapjú utcának) hívták, s a színház neve kezdetben Theater an der Wollgasse, majd Deutsches Theater volt.
450 ülőhellyel, sok állóhellyel és 66 páhollyal rendelkezett. Hátsó, színpadi kijárata a mai Kálmán Imre utcára nyílt. Prózai és zenés darabokat, operetteket egyaránt játszott, s Budapest német ajkú közönségét elsősorban német művek előadásával és neves, német nyelvterületen működő vendégművészek meghívásával igyekezett megnyerni. A bécsi operettet olyan színvonalon játszották, hogy még Liszt Ferenc is többször eljött ide meghallgatni például ifj. Johann Strauss Denevérjét. A Keringőkirály több operettje ebben a színházban került először színre Magyarországon. Strauss maga személyesen is többször vezényelt itt. A fáma szerint ebben a színházban mesélte el neki Jókai a cigánybáró történetét, sőt, még egy palotást is eldúdolt hozzá, amit Strauss fel is használt operettjében.
A vendégművészek közül kiemelkedik Alexander Girardi (1850–1918) osztrák énekes-színész, akinek egyénisége döntően befolyásolta az operett játékstílusát és hozzájárult a bécsi operett világsikeréhez. Girardi különösen kupléival ért el nagy sikert és talált Magyarországon is követőkre. Ezeket mindig jellegzetes szalmakalapjában énekelte.
Vezényelt a német színházban vendégként Franz Suppé (1819–1895); itt, a színház zenekarában fedezte fel a tehetséges fiatal Carl Millöckert (1842–1899), innét vitte Bécsbe, hogy utódjává tegye.
Opera-előadások és hangversenyek is zajlottak a színházban: koncertezett itt például a romantikus virtuóz előadóművészet utolsó mohikánja, az egykori Paganini–tanítvány, a norvég Ole Bull (1810–1880) hegedűművész. 1884 májusában ebben a színházban láthatta először magyar közönség Wagner Ring-tetralógiáját Angelo Neumann utazó társulatának vendégjátékaként.
1873-ban ide akarták száműzni a Nemzeti Színház operatársulatát: a színház 1837-es megnyitása óta ugyanis állandó súrlódások voltak a prózai és az operatagozat között. A zsákutcába vezető tervet Erkel Ferenc nagy erélyességgel akadályozta meg; ha ez a lépés megtörtént volna, talán fel sem épül a következő évtizedben az Operaház…
Magas színvonala ellenére a főváros magyarosodása miatt a német színházat egyre kevesebbet látogatták, az intézmény anyagi gondjai állandósultak. 1885 nyarán már magyar színészek is játszottak benne, a Feleki Miklós és Blaha Lujza által vezetett várszínházi társulat.
1889. december 20-án, megnyitása után csaknem pontosan húsz évvel — valószínűleg rövidzárlat következtében — az épület kigyulladt. Szerencsére a déli órákban történt a szerencsétlenség, amikor senki nem tartózkodott bent. Fából készült nézőtere teljesen kiégett; az utcai homlokzat látszatra épen maradt, de az épületet le kellett bontani. Ezzel fővárosunkban gyakorlatilag megszűnt a német nyelvű színjátszás.
Az utódépületen az Magyar–Osztrák Baráti Társaság által 1999-ben elhelyezett márványtábla ifj. Johann Straussról és műveinek magyarországi bemutatóiról emlékezik meg. A mozaik Zámbó Kornél alkotása.
