Színes virágokkal hímzett fekete kendő utazik le és fel a mozgólépcsőn, a kendő alól kerek arc, szigorú tekintet illan el a tömegben. Sűrűn ráncolt fekete vagy piros szoknya imbolyog piros-fekete köténnyel, mellette két méretes műanyag táska. Alul fekete csizma topog a Deák téri templomnál meg a Népliget ideges tömegében. A fekete kiskabát zsebéből mobiltelefon kerül elő, amelyből kihangosítva szólnak az ángyom jókívánságai.
Kissé zavarba ejtő, a mindennapok átlagos látványához mérten talán értelmezhetetlen is, ám gyanúsan ismerős ez a kép… mégsem tudjuk, hogy kiket rejtenek ezek, a városi közegből rögtön kiugró ruhadarabok. Olyan helyeken jelennek meg a fekete-piros sziluettek, ahol nem várnánk őket. Ráadásul nem céltalanul közlekednek, nem csak idecsöppent alakok. Dolguk van, az látszik.
Szék, román nevén Sic település népe még az 1900-as évek elején, a nagy szegénység ellenére is, igen erős hagyományos közösséget alkotott, de az anyagi nehézségek miatt a fiatal férfiak és a nők már ekkor kénytelenek voltak “idegenben” megkeresni a megélhetésükhöz szükséges alapokat.
A férfiak az ács- és kőművesszakmában, a lányok pedig cselédként dolgoztak közeli városokban, mint Szamosújvár vagy Kolozsvár.
A ‘90-es éveket követően tömegesen választották a magyarországi, leginkább budapesti vendégmunkás létet, a nők háztartási alkalmazottként avagy bejárónőként dolgoztak, legtöbb esetben ingázva Szék és Budapest között, egyszerre akár több helyen is vállalva a ház körüli teendők elvégzését. Ez a “szokás” még ma is pontosan így él, hiába telt el azóta majdnem harminc év.
Már a hetvenes években fel-feltűntek a fővárosban a széki lányok és asszonyok, miután már nem az otthoni mezőrejárásból tartották fenn magukat: akkoriban a magukra és a kultúrára valamit adó értelmiségi családok, meg a kezdő táncházasok Erdély- és Magyarország-szerte felszerelkeztek a széki asszonyok által varrt ingekkel, ruhaneművel, terítővel és mindenféle termékkel, amelyeknek a székiek a nagy mesterei. Végül, néhány éven belül szinte teljesen eltűntek a hagyományos parasztházak Székről, felbomlott a többgenerációs együttélés hagyománya, elindult a modernizáció, ám az öntudat és a ragaszkodás a gyökerekhez máig él a széki emberben, akár népviseletben, akár nélküle.
„Már mikor ide jártam [Budapestre], innen vittem a ruhákat, s aztán úgy öltöztem átal. Eleinte mikor templomba mentem, székibe jártam, de mikor aztán méginkább megnyílt a határ, és elkezdtem járni rendesen, egyik alkalommal, másik alkalommal hazamentem, szabad délután elmentem úri ruhába. S addig bátorkodtam, mert otthon azért ez nagy dolog volt. Emlékszem a legelső voltam a lányok között, aki kiöltözött, s az öregasszonyok úgy néztek, hogy hát elment az eszed! Most már úgy vagyok, hogy ha hazamegyek, megérzem az ott sajtolt napraforgó olajat, mer csak a Vénuszt szeretem. – így meséli az életformájában bekövetkezett változásokat egy 1972-es születésű széki nő. “Amikor a széki leányok és asszonyok feljártak Kolozsvárra dolgozni, általában az értelmiségi családokhoz, a polgári családokhoz szerettek beállni, ahol számukra fontos dolgokat sajátítottak el. Tartást tanultak. Az sem volt ritka, hogy a gazdájuk kitaníttatta őket, vagy meggyőzte a szülőket, hogy a leányt is érdemes közben iskoláztatni, nemcsak a fiút…”[1]
Ha már nem is viseletben, a Székről Budapestre került fiatalok többsége Budapesten rendszeresen jár széki és más táncházakba, állítólag többet táncolnak székit a városban, mint otthon, hiszen Budapesten a táncalkalmak nincsenek hagyományos jellegű formákhoz, gazdasági eseményekhez kötve. Persze Széken is van már disco, és nem biztos, hogy az első hangszer, amit egy széki bálon megláthatunk, egy háromhúros brácsa vagy egy furulya lesz.
Hogy mi a szerepe a táncnak és a viselet megtartásának Budapesten, több száz kilométerre Széktől? Identitásalkotás abból, amit a gyökerek kínálnak. Szék hagyományos kultúrájának értékei a magyarországi táncházmozgalom számára szimbolikusak és alapvető fontosságúak, hiszen vele együtt, általa fedezték fel a mozgalom úttörői az autentikus falusi zenét. A mozgalomnak természetesen visszaható ereje is volt, íme a folklorizmus – folklorizáció jelenségének egyfajta leképeződése.
“Amikor magyar néprajzkutatók viszik vissza a hetvenes években gyűjtött széki népdalokat Székre, amikor Budapestről rendelnek széki táncházat vagy tánctábort Székre, akkor tulajdonképpen egy retradicionálási folyamat történik: a hagyományok meghosszabbítása azáltal, hogy vissza próbálják ültetni abba a közegbe, ahonnan valamikor származtak. Eddig a folklór aktivizálta a folkloristát, most a folklorista a folklórt. A folklór vidékről eljutott a városba (folklorizmus), most visszaindul eredeti helyére (retradicionalizálás), erre jó példa Szék esete.”[2]
Magát, a táncház kifejezést is Szék községből örökítette át a Budapesti táncházmozgalom, a szórakozási formával együtt.
A széki asszonyok budapesti élete a társadalom-tudomány érdeklődést is felkeltette, melyben többek között a széki nők megváltozott társadalmi szerepét vizsgálják. Ilyen írás például Bodnár Anita Női migráció és változó nemi szerepek. Széki asszonyok Budapesten című tanulmánya, melyben olyan széki nőkkel készített interjúkat, akik háztartási bérmunkásokként dolgoztak Magyarországon.
A székiek mindig is jó énekes, jó táncos hírében álltak, a népzenegyűjtők még a ‘90-es évek végén is olyan falusi zenészekre és énekesekre leltek, akik páratlan előadói erővel bírtak. Az Utolsó Óra Program 1997 -1998-as gyűjtései közül válogattak az Új Pátria CD-sorozat széki lemezére, melynek kísérőfüzetében a következő sorokat olvashatjuk:
„Amikor Isten a nóta-fát elültette a világra, valahol a széki határban járhatott” – mondta Csorba János, lemezünk egyik szereplője, szülőfaluja csodálatosan gazdag zenei hagyományáról. Amikor Lajtha László, a széki zene első kutatója 1940-41 telén először járt a faluban, a páratlan és egyedi szépségű dalok mellett még egy, talán még ezeknél is nagyobb horderejű élményt kapott – a falu vonósbandáit hallva ismerte fel a hangszeres magyar tánczene rendkívüli gazdagságát és fejlettségét Erdélyben. Még 1941-ben sor került a falu zenéjének igen alapos rögzítésére, a legjobb énekesek és hangszeresek közreműködésével. Az ekkor készült Pátria lemezek időtálló forrásává és mércéjévé váltak az egymást követő városi népzenei mozgalmaknak, elsősorban a hiteles előadói stílust zászlajukra tűző táncházas hangszereseknek és énekeseknek. Lemezünkön olyan előadók szólalnak meg, akiket az akkori nagy énekesekhez, zenészekhez szoros szálak kapcsolnak, hiszen gyerekfejjel őket hallották dalolni, muzsikálni. Az akkori nagy egyéniségek hagyományát vették át, őket tartják mestereiknek, példaképeiknek ma is. “ (Juhász Zoltán)
Fekete-pirosban él az az identitásához és szokásaihoz erősen ragaszkodó ember, aki városi szemmel nem megszokott módon fejezi ki otthona, közössége, elődei révén kapott különállását és különbözőségét: a népviselet, melyet hord, jelzést ad származásáról és indikálja a magyarországi társadalmi szerveződésben elfoglalt helyét.
Ha tudjuk, hogy mit jelent, mit jelentett egy népcsoportnak vagy egy hagyományos falusi közösségnek saját viselete, akkor megértjük, hogy a széki asszonyok többsége miért nem városi ruhába közlekedik Budapest utcáin. Ha meghallgatjuk a széki zenét, mely a magyar népzenei hagyomány egyik legdíszesebbje, megsejthetünk valamit ezeknek az embereknek az eredetéről, felmenőiről; arról a mára már eltűnt világról, amelyből származnak, s amelynek jelzéseit büszkén hordják vagy felemlegetik.
[1] Simó Márton–Széki Soós János: „Látod életemet, nem igen gyönyörű…” Forrás: Elektronikus Periodika Archívum
[2] Bota Szidónia összefoglalásának részlete Molnár Péter A táncház mítosza és valósága: amit a 21. század néprajzosa Széken talál c. tanulmányából