Az előző bejegyzésben, a gyergyói zene kapcsán megemlítettem Bartók Béla egy híres levelét, a Gyergyó-kilyénfalvi párbeszédet, mely a népzenegyűjtési munka nehézségeiről, akadályairól számol be. Ezúttal a levél a napjainkban adott technikai eszközök révén sokkal egyszerűbb, másrészt azonban a gyűjthető anyag tekintetében problematikusabb gyűjtési folyamat kapcsán került a kezembe.
Több forrásból tudható, hogy a Kárpát-medence falusi hagyományainak megismerését és helyszíni felgyűjtését először a 18. század közepén kezdték meg, de igazán nagy eredménnyel elsőként Vikár Béla dicsekedhetett, aki fonográffal gyűjtött dalokat és meséket, majd az ő példáját követve indult útnak Kodály és Bartók, aztán az ő tanítványaik is, sorban. A hangrögzítés ilyen korai bevezetésével olyan korszerű tudományos módszerek alakultak ki a gyűjtött anyag feldolgozására, amelyek nemzetközileg is nagy sikereket értek el és mintaadóvá váltak a népzenegyűjtés területén. A gyűjtőmunka így egyre intenzívebbé válhatott és precízebb eredményekhez juttatta a kutatókat. A fonográffelvétel azonban nem lett volna elégséges önmagában: a lejegyzéseket megkönnyítette, de a tudatos, igen részletes és pontos lejegyzői munka így is olyan feladat, amit csak nagyon kevesen tudnak és tudtak olyan kiváló szinten művelni, mint a gondolkodásmódjukban korukat sok esetben jóval megelőző Bartók Béla és Kodály Zoltán. (Bizonyos jelöléseiket a mai napig alkalmazzák a lejegyzésekben.)
Hermann Antal egy témába vágó írásában azt is megemlíti, hogy akkoriban milyen hatást tett a falusi emberekre a fonográf látványa. Szenzációszámba ment a gépezet. Nem csoda, hiszen Budapesten is újdonság volt, nem hogy a legelszigeteltebb kis falvakban. A gép működéséből adódóan reprodukálhatóak voltak a felvételek, amelyek így az emlékezést és a dallamok felidézését is segítették. A probléma csupán a gép költségeiben és nehéz szállíthatóságában mutatkozott meg: a hengerek sokba kerültek, a fonográf maga pedig olyan nagy és súlyos tárgy volt, amit komoly körültekintéssel lehetett csak szállítani. Bartók gyakran ír is efféle nehézségeiről.
A népdal- és népzenegyűjtés a 21. században már más nehézségeket ad a gyűjtőnek. A siker kulcsa az előzetes kutatásokban, tájékozódásban és felkészülésben rejlik, ami a korábbi gyűjtéseket közlő népzenei kiadványok tanulmányozását, sok zenehallgatást, kiterjedt repertoárismeretet és megfelelő kommunikációs készséget jelent. A paraszti kultúra már olyan csekély mértékben van jelen a falvakban, hogy nem bízhatunk csupán a vak szerencsében. Előzetes felmérés nélkül megeshet, hogy senkit sem találunk majd, aki fel tudná idézni azokat a dalokat, amelyeket generációk örökítettek tovább írás vagy hangfelvétel nélkül.
A romantikus hiedelemmel ellentétben, régen sem tudott mindenki úgy dalolni vagy hangszeren játszani, hogy az reprezentatív és használható legyen a népzenei kutatások egészét tekintve. Ismerni kellett vagy hosszasan kutatni azok után, aki kivételes emlékezőtehetséggel és előadói adottságokkal rendelkeztek a faluközösségen belül. Ez ma már különösen nehéz, de főképp Erdélyben nem lehetetlen küldetés.
A Zenetudományi Intézet mára több százezer felgyűjtött magyar dallamot tart számon, amelyek hosszúsága bőven meghaladja a tízezer órát. A mai népzenegyűjtő kis eséllyel találhat csak újabb dallamokra, a fentebb említett “adatközlő hiány” és általában a hagyományos falusi kultúra felbomlása miatt. A már meglévő dallamokkal azonban még sok feladata lehet egy népzenekutatónak a rendszerbefoglalás és a zenei, kulturális gyökerek minél realisztikusabb feltérképezésében.
Az Utolsó Óra Program jó példát adott erre a munkára a kilencvenes években, csakúgy mint a Pátria népzenei gramofonfelvételek elkészítése, ami a 20. század első felének egyik legnagyobb népzenegyűjtő vállalkozása volt. 1937-től a Magyar Rádió stúdiójában készültek a Pátria lemezsorozat felvételei, egészen 1963-ig.
Ekkor adtak ki először Magyarországon paraszti zenét paraszti előadásban.
A magyar nyelvterület szinte teljes egészét lefedik az Utolsó Óra Programban felvett népzenei anyagok. Nagy szervezettséget és előzetes ismereteket igényelt a gyűjtést vezető tudósoktól és zenészektől a gyűjtési alkalmak lebonyolítása, a zenészek felkeresése és utaztatása, végül pedig nem kevésbé a felvételek rendszerezése, adatolása. A folyamatnak komoly ismérvei és szabályai vannak, de a legfontosabb köztük az a kommunikáció, amely a zenészek és a gyűjtő között létrejön, hiszen az eredményesség csak egy bizalmi és egymást értékelő, elismerő kapcsolatból jöhet létre, még akkor is, ha mindkét félnek mások is az indíttatásai.
