Színház a Wien folyónál — mondja az épület neve, amely Bécs VI. kerületében található. A környéken ugyan nem látunk folyót, de ha a térképet nézzük, tényleg ott van, csak éppen a felszín alá terelve.
Ha valaki nem járt még errefelé, érdemes a népszerű piac, a Naschmarkt felé tájékozódni, annak közvetlen szomszédságában hamar megtaláljuk. A színház Franz Jäger tervei szerint 1800/01-ben, méreteihez képest elképesztően rövid idő, 12 hónap alatt készült el empire stílusban. Építtetője az all-round színházi ember, Emanuel Schikaneder: színháztulajdonos menedzser, író, rendező, színész és operaénekes. Ő írta A varázsfuvola librettóját és ő rendelte meg Mozartnál a megzenésítést, az ősbemutatón pedig ő énekelte Papagenót. Erre a nagy eseményre a ma már nem létező Freihaus-Theaterben került sor 1791-ben. Mozart ezután hamarosan meghalt,
Schikaneder pedig elég jól keresett éppen A varázsfuvolával, így bele mert vágni régi álmába, hogy végre saját színháza legyen.
Ehhez azért még megnyert egy gazdag üzletember befektetőt, s rekord idő alatt felépült a Theater an der Wien.
Más darabok mellett új színházában is műsorra tűzte a Varázsfuvolát, hamarosan mégis anyagi válságba került. Színházát először bérbe adta különböző igazgatóknak, 1806-ban pedig végleg le kellett húznia a redőnyt és ténylegesen el is adta az épületet. Túl kellett adnia gyönyörű bécsi kastélyán is, amelyet szintén a jobb időkben vásárolt — ő maga pedig elszegényedve a kevéssé vonzó Józsefvárosban halt meg 1812-ben…
A színházépület életében viszont csillagos órák következtek. Az egyik első színigazgató Joseph von Sonnleithner volt. Az ő neve sűrűn előfordul Beethoven életrajzában, ugyanis ekkoriban, az 1800-as évek legelején mint a Zenebarátok Társaságának (Gesellschaft der Musikfreunde) alapító tagja sokat tett Beethoven műveinek bemutatásáért, sőt, megrendelői szerepet is játszott: ő szerződtette Beethovent, hogy operát írjon a színház számára, illetve alkalmazta mint színházi karmestert.
A Sonnleitner által megrendelt mű lett a Fidelio, Beethoven egyetlen operája. 1805. november 20-án, egy héttel a napóleoni csapatok bécsi bevonulása után rendezték az ősbemutatót.
Színre került még a következő két napon is, ám olyan lanyha volt az érdeklődés és szerény a bevétel, hogy a harmadik előadás után levették a műsorról. Ekkor Beethoven tovább dolgozott a művön és pár hónap múlva, 1806. március 29-én itt mutatták be újra. Honoráriumának egy részét természetben kapta: két éven át használt egy kis szobát a színház épületében — állítólag aludni nem nagyon szokott itt, de dolgozni és látogatókat fogadni viszont igen. Ez a helyiség a második emeleten volt, ablakai az udvarra néztek. Így 1803 és 1804 között Beethoven tényleg szoros kapcsolatban állt az épülettel. Személyes részvételével több más művét is játszották itt; többnek az ősbemutatója, illetve az első nyilvános bemutatója is itt volt (ez a különbség azt jelenti, hogy voltak művei, amelyeket először főúri magánpaloták zenetermeiben adtak elő). Ebben a színházban hallhatta először a közönség a II., a III., az V. és a VI. szimfóniát. Ő maga játszotta itt 3. zongoraversenyét. Minthogy akkoriban a színház prózai daraboknak is helyet adott, Goethe Egmont című drámájának első bécsi előadásán hangzott fel először erre az alkalomra írt kísérőzenéje, benne a csodálatos és megrendítő Egmont-nyitány.
Prózai darabokról szólva érdemes megemlíteni, hogy a Theater an der Wien számára írta A heilbronni Katica című darabját Heinrich von Kleist, amely a német nyelvű dráma egyik nagy klasszikusává vált. De más jellegű események is zajlottak az épületben: 1820. augusztusában itt volt Bécsben az első lottóhúzás.
A későbbi évtizedekben a Theater an der Wien már operetteket játszott.
A műfaj számára Offenbach művei nyerték meg a bécsi közönséget, majd Maximilian Steiner igazgatása idején elközelgett a bécsi operett aranykora, benne mindenek felett ifj. Johann Strauss műveivel. 1874. április 5-én a Theater an der Wienben zajlott le Johann Strauss: Denevérjének ősbemutatója. A remekmű az első 15 évben 450 előadást ért meg ugyanitt. Itt játszották a világon először A cigánybárót és még több más Strauss-operettet is. Több Suppé- és Millöcker-operett, valamint Zeller sikerdarabja, A madarász is itt került színre először. 1901 és 1908 között a magyar Karczag Vilmos volt a színház igazgatója. Az ő korszakában több magyar operett is innét indult diadalútjára. Ennek egyik legfényesebb példája 1905. december 28-án A víg özvegy ősbemutatója, szerzője vezényletével, amely Lehár karrierjében is fordulópontot hozott.
Később is sok magyar remekmű szerepelt a repertoárban. Kálmán Imre operettjei közül ugyancsak a Theater an der Wienben került legelőször színre a Marica grófnő (1924), A cirkuszhercegnő (1926) és Az ördöglovas (1934), hogy csak a legismertebb darabjait említsük.
1945-ben, amikor a háborúban erősen megsérült Staatsoperben jó darabig nem lehetett előadásokat tartani, a Theater an der Wien vette át a szerepét, amelynek épülete csak kevés renoválásra szorult.
1945. október 6-án, a béke első előadásaként itt hangzott fel a Fidelio, 140 évvel az ősbemutató után.
Kényszerűségből körülbelül egy évtizedig tartott ez a „Staatsoper im Theater an der Wien” – korszak. Mivel ez a színház kisebb, mint a Staatsoper, a műsorban szerencsésen alkalmazkodtak ehhez sőt, az ínséges időszakot művészileg előnyükre fordították elsősorban Mozart-operák és más, kisebb színpadot igénylő remekművek remek előadásaival.
Miután 1955 őszén a Staatsoper visszafoglalhatta helyreállított épületét, egészen elképesztő tervek röppentek fel arról, mi legyen a Theater an der Wien sorsa. Köztük még az is, hogy alakítsák bevásárlóközponttá. Ez szerencsére nem következett be, és a színház az 1960-as években térhódításba kezdett musical műfaj otthona lett. E korszakának elején az épületet — sokadszor — felújították, modernizálták. 1962-ben elsőként a Varázsfuvola csendült fel benne (Karajan vezényletével), egyrészt emlékezésül Schikanederre; másrészt, ha jobban megnézzük, voltaképpen a Varázsfuvola is egy „musical” 🙂
Ezután viszont színre került az összes mai értelemben vett nagy musical, illetve rockopera a Broadway-ről, amelyhez aztán csatlakoztak a világsikerű Lloyd Webber-darabok (a Macskák és társai). Később olyan saját produkciók következtek — köztük ismét magyar vonatkozásokkal —, mint Lévay Szilveszter Erzsébet királynéról írt darabja és a Mozart!. Ezek a darabok duplán is otthon érezhették magukat ezen a színpadon.
Kevesebb szó esik viszont arról, hogy ugyanebben az időben érdekes opera-előadások is voltak itt. Elsősorban alaprepertoáron kívüli műveket mutattak be: többnyire barokk operákat, illetve kortárs műveket, majdhogynem kísérleti jelleggel. 1962-ben például Alban Berg Lulu című operája került itt színre Otto Schenk rendezésében, címszerepben a nagyszerű Evelyn Lear-rel. Vezényelt itt Monteverdi-operát Harnoncourt, énekelt egy ritkán előadott Haydn-operában Joan Sutherland. Az is érdekes lehetett, amikor Giuseppe Di Stefano játszotta és énekelte A mosoly országa Szu-Csongját… 1996 és 2002 között Riccardo Muti vezényelte Mozart három Da Ponte-operáját Giorgio Strehler eredeti rendezésében.
2006-ban, Mozart születésének 250. évfordulójára ismét fazonigazításon esett át a Theater an der Wien: újra teljes mértékben az opera műfaja vette birtokba.
Ekkor is zajlott az épületben átalakítás, modernizálás. Ám azért mondhatni, hogy a színházterem építészetileg nagyjából ma is az eredeti, csak a negyedik emeleti karzatot bontották le még a 19. század közepén. Az 1960-as években sikerült restaurálni a színház eredeti függönyét, amelyre ismeretlen művész még 1801 táján festette rá A varázsfuvola egyik jelenetét…
Érdemes kívülről is jó alaposan körbejárni az épületet. A Millöckergasse felőli oldalon nézzük meg homlokzatának viszonylag épségben meghagyott elemét, a klasszicista kapuzatot, melyet Papageno-kapunak hívnak (Papagenotor), s melyen a szoborcsoport Schikaneder mestert ábrázolja a madárember jelmezében, három saját gyermeke társaságában, akik a Varázsfuvolában a három fiút énekelték. Ezen az oldalon több emléktáblát is láthatunk. Sétáljunk el a Lehárgasse felőli oldalra is, az a homlokzat is valamennyire eredeti.
