Mai hősünk annak ellenére, hogy ötven éve űzi a mesterségét, igazából két dolog miatt lehet híres (áthúzva) érdekes: egyetemi évei alatt David Lynch szobatársa volt, valamint öt évig volt toyboy-a az isteni Faye Dunawaynek. Egyik sem az az igazán nagy tett, ami olynagyon hozzájárul az ember reputációjához.
Elkerülte őt a sok nagy sláger, a hírnév, és igazából a tehetség is, így leginkább a csak-köldökig-gombolt szépfiú kategóriában versenyző cuki-bociszem díjáért állhatott sorba az elmúlt évtizedek során.
Szomorú vasárnapját hallgatván is valami ilyesmi az ember benyomása: kellemesen, kis trouvaille-jal de azért mégiscsak meglehetősen unalmasan előadott dalocska. Semmi szellem, semmi gondolatiság, semmi humor vagy mély érzelem, értelem nem hallik. A harmincnégy éve korongra danolt opus talán csak annyiban okoz(gat) meglepetést, hogy a gondolattalan alkotóévek derekán mégis tudott előremutató hangszerelést villantani a dal néhány pontján, vagyis legalább kicsit beleoximoronozni némi orientalizmust a nóta elejére-végére – már ha ez nevezhető elegendőnek, valamicskánek az értékelhetőség skáláján.
Jól van, ne legyek már oly gonosz. Kulturáltan, a szöveget jól megtanultan koveráló alkotás ez a Szomorú vasárnapok horizontján.
