A rue Vaugirard, mely Párizs 6. és 15. kerületét szeli át, a francia főváros leghosszabb utcája. Itt élt utolsó éveiben Jules Massenet (1842–1912), a francia romantika zeneszerzője.
A 6. kerületben, azon a részen, ahol a Luxembourg-kert mellett fut, a 48. számú épületben volt Jules Massenet (1842-1912) utolsó lakása. 1903 szeptemberétől élt itt. Dolgozószobájának ablakaiból a híres parkra látott.
Massenet erre az időre már a francia zenei és kulturális élet kimagasló személyisége, elismert zeneszerző, a Conservatoire professzora, a Becsületrend lovagja, 1910-ben az Akadémia elnöke. De ekkor jelentkezik végzetes betegsége, amely nem egészen egy évtized múlva elviszi. Utolsó nyarán, 1912-ben égreville-i kastélyából augusztus 9-én kénytelen volt hazautazni Párizsba, orvosaihoz. Néhány nap múlva, augusztus 13-án hajnalban elhunyt a La Chaise klinikán. Kívánsága szerint az égreville-i temetőben helyezték örök nyugalomra (hamarosan oda is el fogunk látogatni).
Párizsi utolsó lakhelyének homlokzatát emléktábla jelöli. Szövege szerint ebben a házban halt meg, a szakirodalom viszont azt írja, hogy kórházban hunyt el. De az tényleg bizonyos, hogy utolsó évtizedében itt élt.
Ezt egy magyar irodalmi remekmű is bizonyítja, Szomory Dezső Párizsi regénye. Szomory a századforduló körül mintegy másfél évtizedet volt kénytelen Párizsban leélni – a katonaság elől menekült ide. Kapcsolatot talált Munkácsyhoz, a fiatal Rippl-Rónaihoz, de a francia kultúra kiválóságai közül is többekhez. Türr István adott számára ajánlólevelet Massenet meglátogatására, akinek több művét gyerekkora óta szerette. Ennek a látogatásnak jellegzetesen szomorys, ugyanakkor mégis pontos rögzítéséből olvassuk el a számunkra legsokatmondóbb bekezdéseket:
Csakugyan ő volt, Massenet, aki megjelent az ajtó nyílásában, nem tudom, hányadik csengetésemre, de csakugyan ő volt, egész kicsi ember, egy kis selyemsapkával a fején, aki megjelent a küszöbön, olyan automatikusan, olyan pontosan és rejtélyesen, mint ahogy bizonyos faliórákon a félórák csengésére kibukkan a kis remete.
Bejöttünk egy nagy, világos, pontosan négyszögletű szobába. Főleg a kilátás volt gyönyörű, micsoda kilátás, három ablakon át, a Luxembourg-kertjére, a magasból! Zöld rétek látszottak, egy-egy orgona-bokorral a közelben, s a távolban, s amelyek mind virultak a legdúsabb virágfürtök lila és fehér masszáival a lombok tetejében. Még távolabb, egészen a mélyben, egy görög istennő szobra fehérlett szent meztelenségben, duzzadó idomokkal, amint háttal volt fordulva felénk.
[…]
Ezek mind családi bútorok, ebben a szalonban – mondta. – Még öregapáim s öreganyáim éltek ezekben a fotőjökben és beszélgettek és álmodoztak. Mind régi bútor, – ismételte.
Hát mind régi bútor, gondoltam, legyen! S inkább felálltam, hogy annyit dicsérte. Akkor egy kis üvegszekrényhez ment. A selyemsapkáját megigazítva a fején, kitárta a szekrényt, mint egy törpe, aki a kincseket mutatja.
̶ Itt vannak kézirataim, – mondta. Itt van a Werther és a Manon s itt van egy kis egyiptomi szobrocska, egy múmia, aki fekszik mellettük. Ez azért fekszik mellettük, mert ezeket a műveket nem játsszák mostanság. Mindig azok mellé a műveim mellé fektetem, amelyeket nem játszanak. Ha megint színre kerülnek, elveszem a múmiát.
[…]
Az ajtóban megálltam még egyszer, kéz kézben a művésszel, magam is, mint egy öreg, úgy állottam meg és néztem. Gondoltam, jól megnézem, mint akit nyilván sohasem fogok látni többet. Mintha a gyermekkoromat nézném, ami itt van és eltűnt.
– Engedje meg, hogy tanácsa szerint, – mondtam, – csak a szívemre hallgassak s valamit mondjak. Még egész kisfiú voltam, mikor az apám az ön Lahor királyából játszott nekem, téli estéken, gyertyafénynél, egy régi zongorán. ….
Megvallom, éreztem, hogy valami nagyon szépet mondok. Meg sem érdemli, olyan szépet. Talán soha szebbet nem is mondtam senkinek életemben, ha nem számítom, amit nőknek mondtam.
̶ Ó! – felelte, – csakugyan! a Lahor királya! jó, hogy mondja! majdnem elfelejtettem! Oda is kell, hogy tegyek egy múmiát! – mondta s befordult az ajtón.
