Így lesz a lelkész fiából világhírű jazzdobos

A Gramofon tavaszi toplistájának harmadik helyére a dobos-zeneszerző Brian Blade lelki-spirituális élményt nyújtó zenéje és egy fiatal lengyel hegedűvirtuóz briliáns lemeze került.

Brian Blade a legspirituálisabb alkat napjaink jazzdobosai között. Ez talán annak is köszönhető, hogy édesapja bő fél évszázadon át a Louisiana állambeli Shreveport baptista gyülekezetének (Zion Baptist Church) lelkipásztora volt. Blade így gyermekkorától kezdve magába szívhatta a déli fekete templom szellemiségét, amit későbbi zenei pályafutása során is kamatoztatni tudott. Blade a legnagyobb jazzmuzsikusok állandó munkatársa: a Wayne Shorter Quartet oszlopos tagja, Joshua Redman és Wolfgang Muthspiel kedvenc dobosa.

Sajátos, dallamos stílusával már a Fellowship Band létrejötte előtt is kísérletezhetett, a teljes önkifejezéshez a legfőbb táptalajt mégis saját, 1997-ben alapított együttese hozta el számára. Body &Shadow című új lemezük zeneileg nehezen behatárolható, egyszerre könnyed és nehéz muzsika. Ha a hallgató egyszerűen átengedi magát a zene sodrásának, mély lelki-spirituális élménnyel gazdagodik. Ha viszont szakmai szempontból próbálja meg elemezni, boncolgatni a hallottakat, igen nehéz dolga van. Ilyenkor derül ki, mennyire álságos is a skatulyázás, mennyire meddő és felszínes hozzáállás, ha a zenét pusztán skálák és akkordok mentén próbáljuk értelmezni.

Hogy jazzt hallunk-e? Nehéz megmondani.

Az biztos, hogy a zene minden dimenziójában jelen van az improvizáció, de ugyanilyen fontos a koncepciózus zeneszerzés, a hangszínekkel való kísérletezés és az alázatos játék is. Noha Blade a produkció létrehozója, a legtöbb számot is ő jegyzi, némely szerzeményben egyáltalán nem is nyúl a dobhoz, vagy csak nagyon lágy lüktetést biztosít. Máskor viszont szólistaként vesz részt a hangszerek dialógusában, de sosem megy túl azon, amit a zenei környezet éppen megkíván. A környezet pedig maga is elmélyült, visszafogott, éteri. Néha a szférák zenéje, máskor mély gospel, esetleg mainstream jazz, de minden esetben egy felső hatalom létezésének bizonyosságát, biztonságát kommunikálja. Blade zenéjének célja valójában pont ez: nem az elemzést és a tudományos hozzáállást kívánja elérni, hanem érzéseket, szeretetet, lelki békét akar tolmácsolni. Ez – úgy gondolom – a zenélés, a zenész–hallgatóság viszony kezelésének legnehezebben elsajátítható, egyszersmind legmagasabb szintje.

Ahogyan a Gutenberg-galaxist, a nyomtatott könyvet szerencsére nem tüntette el teljesen az internet, ugyanúgy a hangfelvétel-készítés és -kiadás online korszakában sem szűntek meg a fizikai hanghordozók. Sőt, az értékteremtő zenei műfajokban a kézbe vehető, szép grafikával és minőségi booklettel kínált hanglemez az elmúlt időszakban Európa-szerte felértékelődött.

A Gramofon havonta jelentkező összeállítása szubjektív toplista: ebben a hónapban mi ezeket a lemezeket hallgatjuk legszívesebben a szerkesztőségben.

Fényes, ragyogó, sugárzó, pompás – így lehetne visszaadni a lengyel hegedűművész, Janusz Wawrowski lemezének címét. A Brillante utalhat a lemezen hallható két romantikus hegedűversenyre, az azok megszólaltatásához szükséges briliáns hangszertechnikai tudásra, de a felvételek meghallgatása után nincs kétségünk afelől sem, hogy a szólista játékára is illenek a fenti jelzők.

A fiatal lengyel hegedűművész technikai fölényét sejtetni engedi az a tény, hogy még a varsói zeneakadémia hallgatója volt, mikor egyetlen hangverseny keretében játszotta el Paganini huszonnégy caprice-át, melyet aztán később lemezre is rögzített. Repertoárján persze nemcsak a népszerű, sokat játszott hegedűdarabok szerepelnek, hanem szeret „felfedezni” is: az elmúlt évszázadok kevéssé népszerű szerzeményeit éppúgy kutatja, mint ahogy szívesen „meghódít” kortárszenei alkotásokat is.

Jelen lemezre a 19. század két kevéssé játszott hegedűversenyét választotta: egyik a honfitárs Henryk Wieniawski d-moll versenyműve (op. 22), a másik Max Bruch Skót fantázia hegedűre, zenekarra és hárfára (op. 46) című alkotása, melyek számos hasonlóságot mutatnak. Mindkettőt Pablo de Sarasatenak ajánlotta szerzőjük, és abban is közösek, hogy megjelenik a „tiszta forrás”: Wieniawski lengyel, Bruch pedig skót népdalokat használt műve komponálásakor.

A lengyel zeneszerző esetében a nemzeti öntudat kifejezésének eszközeként szolgáltak a népi dallamok,

hiszen művének komponálásakor (1856-62) Lengyelország nem szerepelt az európai térképeken. Wieniawski mára jobbára csak pedagógiai munkássága miatt ismert, pedig mint korának egyik híres virtuóza és zeneszerzője a Paganini, Viotti, Kreutzer, Vieuxtemps által képviselt 19. századi hagyományok jeles reprezentánsa volt.

Wawrowski interpretációja jogosan teszi fel a kérdést, vajon miért nem került be a d-moll concerto a romantikus hegedűversenyek főáramába, ugyanakkor a Daniel Raskin vezényelte Stuttgarti Filharmonikusokkal együtt meggyőző feleletet is ad arra nézve, hogy miért érdemes Wieniawski művét rendszeresen műsoron tartani. Hogy a technikai fölény nemcsak a virtuozitást jelenti Wawrowskinál, arra a Bruch-mű 1. tételében a kezdőhang crescendójának kivitelezésével ad a művész frappáns választ.