Mozart, Verdi, Puccini, Bartók muzsikája nem egy másik világé, nem sajátítható ki a felső tízezer arra sokszor érdemtelen ízlésének. Rámutat bölcseletében az ifjak számára a nagy igazságra: az élet óriási kincs. A művészet bármely ága, és különösen az opera ennek a bizonyítása.
Az írás eredetileg a Parlando folyóiratban jelent meg.
Jól ismert visszataszító jelenség: puccosan kiöltözött dámák és elegáns öltönyös urak elhelyezkednek az Operaház egyik, láthatóan jó drága helyén valamelyik páholyban, alaposan szemügyre veszik, hogy felismerték-e őket, akiknek imponálni akartak – esetleg integetnek is nekik –, majd a többiek előtt, a műértő pózában tetszelegve, megadóan megadják magukat, látszatát szellemültségüket mutogatva a számukra valójában immár lényegtelen előadásnak. Akkor még nem esett szó azokról a szánalmas figurákról, az elsötétített nézőtéren – találkoztam ilyenekkel – fejjel lefelé fordított kottát lapozgatnak, büszkén fitogtatva a zenében való „roppant jártasságukat”: ámuljanak csak a műveletlenek! A sznobizmus nemcsak mások, de önmagunk becsapása is, ezért megmosolyogtató és egyúttal sajnálatra méltó. Álarc, amely mögül később igen nehéz kibújni, mert ránk éghet.
A fiatalok meghatározó számban úgy gondolják, pontosabban úgy hiszik, hogy az operalátogatás az új arisztokrácia úri passziója, ahol semmi keresnivalójuk, amúgy sem érdekli őket – nem beszélve a megfizethetetlen jegyárakról. Pedig az opera nem az előkelőségek, nem a jómódúak kisajátítható kiváltsága. Tévúton jár, aki emiatt marad el az operától. Lehet, hogy éppen az ő nyitottsága hiányzik. Nincs tisztában azzal, hogy mit hárít el magától. Muszorgszkij Borisz Godunovjának rongyokba burkolódzott Bolondja hiába vár együttérzést szívbemarkoló, végtelenbe tűnő sírására, megértést a szenvedő orosz népéért aggódó panaszára, ha a nézőtéren „elsősorban” pöffeszkedő, sznob közönség tartózkodik.
Beethoven Fidelio című operájában a szabaddá vált hős: Florestan és az ugyancsak kiszabadult rabtársak, asszonyaikkal, családjukkal nem osztozhatnak sorsuk jóra fordulásában, mérhetetlen boldogságukban az opera pompás és megható záró fináléja közben üres lelkekkel. Ezalatt ugyanis az úrhölgyek már a frizurájukat igazgatják, az urak jól vasalt zakójukkal vannak elfoglalva. Távozásuk eleganciájára készülnek ügyet sem vetve a színpadi örömódára. A sznobizmus hazugság, a művészethez semmi köze.
Emiatt fosztaná meg magát a tízen-huszonévesek jelentős hányada az opera kínálta élménytől, amelyre a sznoboknak semmi igényük sincs?! Nem túl nagy ár ez?! Az ifjúság gyakran őszinte, ámde felelőtlen lazaságot erőltet magára. Mozart, Verdi, Puccini, Bartók muzsikája nem egy másik világé, nem sajátítható ki a felső tízezer arra sokszor érdemtelen ízlésének. Rámutat bölcseletében az ifjak számára a nagy igazságra: az élet óriási kincs, de nem laza. A művészet bármely ága ennek a bizonyítása.
Erkölcsi nevelés kell a diákságnak? Amikor gróf megszégyenülve borul térdre az egész kerti vendégsereg szeme láttára felesége kikezdhetetlen tisztaságának árnyékában, belátva és megbánva saját méltatlan gyanakvásainak nagyon is kikezdhető viselkedésének csúfságát, míg a grófné megbocsájtó, nemes, önzetlen szeretete ragyogja be az esti ünnepséget Mozart: Figaro házassága c. vígoperájának gyönyörű tanulságaként, az az erkölcsi magaslat csúcsa. Miként Posa márki önfeláldozása Verdi Don Carlosában, Leonóra (Fidelio) bátor elszántsága és hűsége Beethoven operájában, vagy Kodály Zoltán Háry Jánosának hazaszeretete és becsületessége megálmodott meséiben.
Ahogyan Aida belopózik a kínhalálra ítélt Radames sziklasírjába, hogy eggyé olvadva imádott szerelmesével mennybe szökő kettősükkel elbúcsúzzanak a földi gyötrelmektől és bebocsátást kérjenek az égi birodalomba (Verditől megkapják) az kitörölhetetlen emlék. Megeshet, hogy hatására másképp fogunk szeretni.
Miért maradnának kívül egy ilyen csodán a fiatalok? Egyetlen áldozatot kéne vállalniuk: figyelni! A mindenféle kütyüből a csendet ellehetetlenítő háttérzaj bekapcsolása helyett, a zavaró elemeket kikapcsoló várakozás feszültségének alávetni magukat. Nem a sznoboktól kell magatartás mintát venni, nem „viselkedni” kell, hanem elhinni, hogy a színpad, a zenekari árok hozzájuk szól, őket szólítja meg. Beavatkozhat a mindennapjaikba és meg is szépítheti azokat. Nem helyes lekezelő, meggondolatlan érdektelenséggel hárítani – az is egyféle sznobizmus vagy még rosszabb. A kultúra nem luxus, hanem lelki szükséglet. Aki megtanulja, mit jelent a figyelem, az a másik emberre is odafigyel, kevésbé lesz kitéve felszínes kapcsolatoknak, kevésbé hoz felületes, elhamarkodott ítéletet másokról, mert elmélyülten gondolkodik. Nem azzal tölti a drága idejét, hogy – mint a színvonal alatti televíziós reklám sugallja – „Légy önmagad! Valósítsd meg önmagad!” Többek között ez a sznobizmus melegágya. Csapda!
A gyermeki csodálkozást nem felejtő felnőtt soha nem válik sznobbá. Zsigereiben elutasító a képmutatással, a tisztességtelenséggel szemben. Ez emberi tartást ad.
A művészet, köztük a zene s (igen!) az opera nemcsak örömet és bölcsességet nyújt, hanem (nem utolsósorban!) jobbá tesz.
Meg kéne győzni a kétkedőket, hogy járjanak operába, színházba, hangversenyre, múzeumba, könyvtárba és megtapasztalják, hogy az ún. magas kultúra – bár kapaszkodni kell érte – elérhető s bearanyozhatja a jövőnket. A megrögzött sznobokon nem lehet segíteni, de magunkon és másokon igen. Nem ér meg ez egy kis kapaszkodást?! Dehogynem. Csak fel kell nyújtózkodni érte.
Több embert ismerek, akik hangversenyre szívesen mennek, de az opera műfajától idegenkednek. Azt mondják – főleg a hangszeres zenére vonatkoztatva –, hogy a koncerten szárnyalhat a képzeletük, míg az opera – a látható zene – gúzsba köti fantáziájukat. Tévednek! A – mondjuk így – tiszta zenének is megvan a maga konkrét drámai tartalma, míg az opera lényege ugyanazt a titkot hordozza magában, mint a koncertdarabok: a muzsikát. Nem szerencsés szétválasztani őket egymástól, ugyanis összetartoznak. Akik ellenállnak az egyiknek lehet, hogy a másikban is tájékozatlanok. Mozart d-moll zongoraversenye és bizonyos tekintetben párja, a Don Giovanni egyaránt megfejthetetlen alkotások. Ugyanis mindkettő olyan remekmű, amelyben mindig marad megválaszolatlan talány. Szükség van rá, hogy megválaszoljuk? A művészet nem válogat műfajokban, magában hordoz valamit, ami megmagyarázhatatlan. Felbecsülhetetlen ajándéka az embernek. A művészet, köztük a zene, (és igen!) az opera, ha meghódított, örökre velünk marad és szépsége enged majd a végső pihenésre.
Egy húszéves osztálytalálkozón a volt tanítványok azzal kedveskedtek, hogy tanáraik „Aranyköpéseit” egy nekik ajándékozott borospalackra ragasztva örökítették meg. Az enyémen ez állt: „Én a Don Giovanni–nyitány közben szeretnék meghalni.” Azt hitték tréfáltam.
Ungár István a Fazekas Mihály Fővárosi Gyakorló Általános Iskola és Gimnázium ny. ének-zene tanára, szaktanácsadó, karnagy, a Parlando állandó szerzője.
