Az Óbudai Danubia Zenekar koncertjén voltam, amikor eszembe jutott az akkor is épp mellettem ülő koncertlátogató társam korábban hozzám intézett kérdése: mire gondolok, mi jár a fejemben, amikor hangversenyen hallgatok egy művet. Azt gondoltam, mi sem egyszerűbb felelni erre a kérdésre, és éppen elkezdtem volna sorolni, hogy… De alig voltam képes bármit is mondani, üres közhelyeket pufogtattam, azután ezeket is abbahagytam.
Végül azt válaszoltam, hogy gondolkodom rajta, és mindenképp kifejtem majd legközelebb, mert nem akarok sem pontatlanul fogalmazni, sem valótlant állítani. Persze, a beszélgetés elmaradt, és nagyon sokáig nem is mentünk együtt koncertre. Egészen mostanáig. A Hámori Máté vezényelte koncert a jellegzetesnek mondható Übermensch címet viselte. A bevezetés Copland Fanfárja volt, majd Wagner- és Richard Strauss-művek következtek, azaz jött a „hangos német zene”, amint a gúnyos jelzőt a stílus ellendrukkerei ráaggatták. Volt itt minden: nagy dilemmák a szerelem és a vágy természetét illetően (Tannhäuser-nyitány), az újjászülető emberiség friss hősének utolsó makulátlan pillanatai (Siegfried rajnai útja Az Istenek alkonyából), végül maga az ennek megágyazó vagy épp ezt összefoglaló filozófia, az „Imígyen szóla Zarathustra”. Komplex zene, súlyos mondanivaló és kiváló hangszerelés, ráadásul igen jó tolmácsolásban.
De mire is gondolok én közben?
Mit érzek? És hogyan lehet ezt úgy megfogalmazni, hogy ne tűnjön üres szövegnek, de érthető is legyen laikusok, nem zenészek vagy nem zeneértők számára?
https://www.youtube.com/watch?v=KTM7E4-DN0o
Nyilvánvalóan kerülendő a szakkifejezések indokolatlan használata, és felesleges az adott mű kultúrtörténeti beágyazottságának túlhangsúlyozása. Ezek talán szélesebb dimenzióját világítják meg a zenének, de semmivel sem jutok közelebb általuk a saját érzéseim megfogalmazásához. A zene egyik legfantasztikusabb tulajdonsága éppen az, hogy
a kevés zenetudományi és zenetörténeti ismerettel bíró hallgató érzései, meglátásai is ugyanúgy teljes értékűek.
Mert hihetetlen intenzitással tud kölcsönhatásba lépni az érzékszerveinkkel, épp aktuális hangulatunkkal és érzéseinkkel, ugyanakkor intellektuális élményt is nyújt. (Főleg akkor, ha Wagnert vagy Strausst hallgatunk, legalábbis nálam…)
Végül is nem olyan nehéz kinyögni, hogy „tudod, Nietzsche alkotása meg minden, és hát ez kvázi azzal nyit, hogy Isten meghalt, és, hogy merengés és új korszak és a többi”, de abban a pillanatban, amikor kiejtettük e szavakat, máris érezzük egész magyarázatunk esetlegességét. Mert ezzel egy időben nagy felszabadultságot, hihetetlen katarzist is átélünk, arról nem beszélve, hogy ilyenkor képesek vagyunk netán nagy szerelmeink hatását is egyetlen átfogó pillanatba sűríteni, ha úgy tetszik, ideálissá tenni.
Mert a katarzis mindig túlmutat a konkrétumon, általánossá tesz, miközben felemel. És ennek már semmi köze Zarathustrához vagy épp Siegfriedhez, de még Tannhäuserhez sem (na jó, hozzá egy kicsit), hanem hozzánk. Hozzám. Bár ugye, tudjuk, hogy léteznek olyan filozófiai irányzatok, amelyek egyik alaptézise, hogy az egész társadalom megtisztulása az egyénen keresztül érhető el, és ezen belül is a legnemesebb érzelmeken, például a szerelmen keresztül. Nos, ezen esetekben a kétféle élmény összekapcsolódhat, erősíthetik egymást. Azt hiszem, pont ilyesmi történt velem azon a bizonyos Übermensch koncerten.
Persze, utána eszem ágában sem volt ismét felvetni a régi kérdést,
és belemenni hasonló beszélgetésbe. Igyunk egy sört – mondtam helyette, majd kisvártatva már arról beszéltünk, hogy képzeljem el, mi történt múlt héten a közértben… De közben arra gondoltam, ha egyszer ezt megírom, elküldöm neki.
