Az ötvenes évek mainstreamjének másik kiemelkedő alakja szintén zongorista volt. A pittsburghi Erroll Garner, aki annak idején egy gengszter klubtulajdonos nyomatékos kérésére örökre leváltotta Art Blakeyt a zongoránál, egyik albumának azt a találó címet adta, ami frappáns kifejezése volt Peterson és saját zenei filozófiájának is: The Most Happy Piano – A legboldogabb zongora.
A jazz évszázada című kötet e-book formátumban megvásárolható a következő webáruházakban:
Az autodidakta zongorista, aki egész életében nem tanult meg kottát olvasni, elképesztő technikára tett szert, és fantasztikusan egyéni felfogásban zongorázott.
Kerekes György Jazzportrék című könyvének második kötetében egész fejezetet szentel Garner életének és pályafutásának.
„Sikereit elsősorban annak köszönhette, hogy senkihez nem hasonlítható egyéni technikát és hangzást alakított ki, melyet fantasztikus muzikalitással adott elő. Kezdetben még a Harlem stride zongoristáknál alkalmazott, úgynevezett ingabasszus módszert használta a bal kézzel, ám az ingabasszust hamarosan átalakította lüktető gitárakkordszerű blokkos kíséretté. Ehhez olykor sűrű akkordfogásos jobbkézjátékot produkált, máskor remekül száguldozott a felsőbb fekvésekben, miközben a kísérő bal kéz kemény, ritmusos alapot adott a zenének. Néha a dallamot játszó jobb kéz szándékosan le-lemaradt, elkalandozott, rövid időre átcsapott más kompozíciókba, majd visszatért az alaphoz. Mindezt Garner sajátos, eredeti logikára építve tette.”
Garner, aki a bebop világában is otthonosan mozgott a negyvenes években, noha játéka egyáltalán nem volt tipikus a stílus szempontjából, hamarosan szólistává nőtte ki magát. Az ötvenes években világszerte próbálták utánozni a stílusát. Egy ideig annyira elterjedt volt a garnerezés, amit úton-útfélen, majd minden koktélbárban lehetett hallani, hogy később azok, akik nem voltak tisztában azzal, hogy Garner mennyire eredeti volt a maga korában, eléggé lekezelően koktélbárzenének minősítették a muzsikáját. Zenéje semmilyen kategóriába nem volt besorolható, népszerűsége viszont nemcsak tagadhatatlan, de megérdemelt is volt. Az 1977-ben elhunyt zongorista túlélte saját népszerűségének csúcsát, de koncertturnéi mindvégig telt házat vonzottak, még a rockkorszakban is.
