Nem gyakran látni élőben Magyarországon az első „igazinak” tartott operát, az Orfeót. Nem is olyan régen azonban kivételes szerencsében részesülhetett a magyar közönség, a Müpában ugyanis korhű előadásban lehetett látni-hallani Monteverdi remekművét. Nem is akármilyen felállásban, hiszen a zenekar az Ensemble L’Arpeggiata volt, Orfeót pedig Rolando Villazón énekelte.
Kivételes estének néztünk elébe. Én is így készültem. Kivételes ráhangolódással, mert nagyon fontos nekem a barokk zene és a historikus előadásmód. Ennek ellenére (vagy épp ezért) mindig azt gondoltam, hogy az ilyen muzsika befogadása meglehetősen hangulatfüggő. Vagy rögtön magával ragad, de az is megeshet, hogy elmegy mellettünk a darab, esetleg mi a darab mellett.
A mai fülnek-szemnek is érdekes a mű tagolása, hiszen néha úgy tűnik, hogy percekig nem történik semmi, néha pedig sorsfordító események zajlanak le pár másodperc alatt, hihetetlen dinamikával. Nem is lehet rajta csodálkozni, mert ebben a műben még csak minden kezdődik. Ez a „bel canto” még nagyon különbözik attól, amit később nevezünk majd annak.
Ebben az énekben egészen más, egyszerűbb, tisztább, szerkesztettebb szépség uralkodik
ahhoz képest, ahová az olasz opera fejlődik majd a 19. században. Az Orfeo számomra egyszerre könnyed és tömény. Könnyed, hiszen késői reneszánsz és korai barokk dalokra vigadhatunk önfeledten, és tömény, mert alapvető emberi érzéseket, dilemmákat boncolgat éteri tisztasággal úgy, hogy folyamatosan absztrahál és idealizál. Szinte kézzel fogható az antik drámaszerkezet felélesztésének igénye, itt a kórus is, meg a pásztorok idillje, az istenek és az alvilág, de ott vannak az emberi érzések és konfliktusok is. A Müpa produkciójában az antik háttér szereplői a zenekar mögött álltak, ők voltak azok, akik kommentáltak, megerősítettek, árnyaltak, vagy összefoglaltak, levontak következtetéseket, míg a színpad elején zajlott az emberi dráma.
Engem elragadott ez a barokk pompában csillogó antik szépség, olyan intenzíven éltem meg ezt, ahogy már rég nem éreztem. Talán csak Mozartnál látni később a könnyedségnek, az életszeretetnek és bölcsességnek ezt az elegyét. Az Orfeo minden egyes pillanatából sugárzott felénk, hogy jó élni, és hogy milyen jó emberként élni, minden körülmény dacára. Mozartra emlékeztetett a finálé is, az „éld át, szállj alá, de utána bölcsen gondold át, majd emelkedj fel” érzése átjárta a Müpa nézőterét.
A finálét a közönség nagy megelégedésére még egyszer eljátszották, önfeledten tapsoltunk, de akár táncra is perdülhettünk volna, olyan volt a hangulat. Nagyszerű volt a zenekar, kiválóak az énekesek, és Rolando Villazón magával ragadó, hihetetlen energiával vitte magával a művet, a szereplőket és a közönség szívét. Ha valakinek, akkor neki biztosan nem kell elmagyarázni, hogy mi is az életöröm, és nagy operahősök sztárjaként nagyon jó volt hallani, hogy mennyire igazi otthona a barokk világ is. A könnyedség élménye azért is megkapó, mert ha az ember az Orfeót nézi, akkor voltaképpen egy „intézményt” is néz. Az első operát. Vagy majdnem az elsőt. A reneszánsz emberképet. Az ideált. A szerelmet. A költészetet. A művészet fontosságát.
Én persze nem szeretem az intézményeket, még akkor sem, ha az ilyen Orfeo-féle esetben elismerem, hogy valami hatalmas vagy épp korszakalkotó dologról, alkotásról, iskoláról van szó. Igaz, onnantól kezdve, hogy valami intézménnyé válik, kőbe lesz vésve, merev lesz, nehezen hajlik, az emberi test és természet rugalmasságához nehezebben találja meg az utat, vagy nem is keresi már. Örülök, hogy a Nikolaus Harnoncourt által megkezdett út, a „kezdetek” élővé és korszerűvé újravarázslása most már itt tart, általánossá lett és tomboló tapsot vált ki. A színpadon hús-vér embereket láttam, akik csak nekem énekeltek, és nekem bizonygatták, hogy „Figyelj, izé, hát tényleg ott felejtettem Eurüdikét az alvilágban, mert Apolló azt mondta, jobb csajok vannak nála az égben, de hát emberek vagyunk… Te nem így tettél volna a helyemben, cimbi?”
