J. J. Quantz Fuvolaiskolájának korábbi intelmei alapján megismerhettük, hogy miért és hogyan alakította át a korabeli olasz ízlést Vivaldi és Tartini, most pedig arról lesz szó, hogy mennyiben árt, vagy használ, ha újmódi olasz hegedűsök kerülnek egy zenekarba.
61. § Úgy tűnik, majdnem minden modern olasz hegedűs egyforma stílusban játszik, ezért elődeiktől nem éppen a legszerencsésebb módon különböznek. A vonásnem, amely hangszereiken a fúvósok nyelvütéséhez hasonlóan az érthető zenei artikuláció alapja, náluk gyakran csak arra szolgál, mint a fújtató egy dudánál, azaz hogy a hangszer tekerőlantszerűen szóljon. Mindig ott keresik a legnagyobb szépséget, ahol az egyáltalán nem található, nevezetesen a szélsőséges magasságokban, a fogólap végén; mindig a magasban mászkálnak, mint a holdkórosok a háztetőkön, és közben elhanyagolják az igazi szépséget, azaz nagyobbrészt megfosztják a hangszert attól a komolyságától és bájától, amelyet a vastag húrok képesek adni neki.
Az adagiót túl merészen játsszák, az allegrót túl letargikusan. Különleges eredménynek tartják, ha az allegróban egy vonásra hangok tömegét fűrészelik le. Túl gyorsan, remegve vagy akár tercben trilláznak, amit pedig az énekeseknél hibának tartanak. Egyszóval előadásuk és játékmódjuk úgy hangzik, mintha egy ügyes hegedűs egy amatőrt akarna kifigurázni. Ezért a jó ízlésű hallgatóknak nagy erőfeszítésükbe kerül, hogy nevetésüket elrejtsék. Ha ilyen újmódi olasz hegedűsöket alkalmaznak egy együttesben zenekari hegedűsként, azok általában többet ártanak, mint amennyit használnak.
Bizonyos nagyon elismert, olasz zenekari tagokkal rendelkező együtteseket joggal említhetnénk itt erre példaként. Ha ezekben a zenekarokban valami szokatlan zűrzavart vagy az egységes előadásmód hiányát tapasztaljuk, az általában egy olasztól ered, aki úgy játszik, hogy sem a szemeit, sem a füleit nem használja. Ha egy zenekart szerencsétlenségére egy, a fentiekben leírtakhoz hasonló olasz vezet, teljes biztonsággal megelőlegezhető, hogy egy ilyen együttes idővel teljesen elveszíti korábbi hírnevét. Valóban szerencsés az a zenekar, akiknek nincsenek ilyen nehézségeik! Mindazonáltal megdöbbentő, hogy az ilyen olasz hangszeresek gyakran mégis a zeneértők helyeslését és védelmét is kivívják; olyan zenészekét is, kiktől az ember azt várná, hogy tudásuk és kifinomult ízlésük messze túlmutat azon, hogy örömet találhassanakegy ilyen bizarr játékstílusban. Ez legtöbbször egyszerűen csak képmutatásra, vagy más hasonlóan érthetetlen okokra vezethető vissza.
62. § A modern olasz hangszeresek kompozíciójában, kevés kivétellel, több különcséget és zavaros gondolatot találni, mint szerénységet, értelmet és rendet. Bár sok újat igyekeznek kitalálni, de ezáltal sok hitvány és közönséges dallamfordulatba süllyednek, melyeknek kevés közük van ahhoz, ami jót még közéjük vegyítenek. Többé nem adnak elő olyan megindító dallamokat, mint korábban. Basszusaik sem nem pompásak, sem nem dallamosak, és nincsenek semmi különösebb kapcsolatban a főszólammal. Középszólamaikban nem látni sem kidolgozást, sem valami merészet, csak száraz harmóniát. Még a szólóikhoz sem tudnak elviselni egy olykor netán dallamos mozgást végző basszust. Sokkal jobban kedvelik, ha a basszus unalmas,vagy csak ritkán szólal meg, vagy folyamatosan csak egy hangon dobol. Úgy tartják, hogy így fedik el legkevésbé a szólistát. De talán szégyellik azt mondani, hogy azért írják vagy íratják a basszust ilyenre, hogy a virtuóz, aki az összhangzattanban és annak szabályaiban teljesen járatlan ne kockáztathassa, hogy elárulja tudatlanságát. Nem sokat törődnek a teljes mű arányaival, vagy lüktetésével.Túl szabadon kezelik a modulációt is. Nem törekszenek a szenvedélyeknek az énekes zenében szokásos kifejezésére alkalmazására. Egyszóval: megváltoztatták ugyan elődeik ízlését a hangszeres zenében, de nem javítottak rajta.
63. § A modern olasz születésű zeneszerzők vokális darabjaiban az énekszólam szerepe a legjobb. Erre fordítják a legtöbb figyelmet, kényelmessé teszik az énekes számára, és nemritkán elbűvölő ötleteket és kifejezéseket szőnek bele. De itt is gyakran hitványságba és közönségességbe süllyednek. Ami pedig a hangszeres kíséreteiket illeti, azok nem sokban különböznek az előző paragrafus alatt leírt hangszeres kompozícióktól. A ritornell legtöbbször igen rossz, és néha úgy tűnik, nem is tartozik az adott áriához. Gyakran a helyes metrum is hiányzik.
Sajnálatos, hogy a legtöbb mostani olasz operakomponista, akik közül némelyeknek tagadhatatlanul jó adottságaik vannak, túl fiatal korban kezd a színház számára írni, mielőtt még valamit is értene a zeneszerzés szabályaihoz; hogy ezek utóbb nem szánják már rá az időt, hogy alaposan tanulmányozzák a zeneszerzést, mint elődeik tették; hogy ebben a tekintetben hanyagok, és általában túl gyorsan dolgoznak (…)
64. § Egyébiránt ha a komponisták hibáit elválasztjuk eredendően jó tulajdonságaiktól, az olaszoktól általában nem lehet elvitatni ügyességüket a hangszerjátékban, a zenében való jártasságukat, szép gondolataik találékonyságának gazdagságát, és hogy az éneklést nagyobb tökéletességre vitték, mint bármelyik másik nemzet. Mindazonáltal kár, hogy egy ideje hangszereseik legtöbbje olyan messzire távolodott az énekes ízléstől;ezzel nemcsak hogy tévútra vezettéka sok őket utánozni igyekvőt, hanem az énekeseket a jó éneklésmód elhagyására is rávették. Így hát nem alaptalan az a félelem, hogy az a jó zenei ízlés, amelyet azelőtt az olaszok a legtöbb más nemzetnél sokkal teljesebb mértékben birtokoltak, náluk fokozatosan elvész, és teljes egészében mások osztályrészévé lesz. Némely okos és előítéletektől mentes olasz zeneértő maga is elismeri ezt.
Vannak, akik azt állítják, hogy a zeneszerzésben és a játékmód tekintetében ez már meg is történt. Bárhogyan legyen is a dolog, a jó éneklésmód, amely bizonyos fokig még a gondolásaiknál is elterjedt, az olaszokra minden népnél inkább jellemző marad.