Mivel járult hozzá Vivaldi és Tartini a kor olasz zenei ízlésének leromlásához?

Részletek J. J. Quantz Fuvolaiskolájának 18. fejezetéből - 1. rész

Természetesen nem csak II. Frigyes híres fuvolatanára szolgálhat hasznos információkkal azoknak, akik a régebbi korok zenei világába szeretnénk bepillantani. Mielőtt azonban ismeretterjesztő gyűjteményemben más szerzők műveire továbblépnék, fogadják szeretettel az itt következő idézeteket a Fuvolaiskola utolsó fejezetéből, amikből kiderül, mi a szerző véleménye az olasz és francia zenéről, sőt ebben a legelső részben azt is elárulja mivel járult hozzá a kor két leghíresebb hegedűse, Vivaldi és Tartini az olasz zenei ízlés leromlásához!

53. § A barbár népek kivételével egy nemzet sincs, akinek ne lenne valami a zenéjében, ami számukra kedvesebb, mint más népeknek, de ezek a sajátságok általában vagy nem elég jelentősek, vagy nem túl fontosak ahhoz, hogy különleges figyelmet érdemeljenek. Az utóbbi időkben azonban különösen két nép szerzett érdemeket a zenei stílusuk fejlődésével, amit természetes hajlamaikat követve különböző utakon haladva értek el. Ez a két nép az olaszok és a franciák. Más nemzeteknél ennek a két népnek az ízlése talált a legnagyobb helyeslésre, akik igyekeztek az egyik vagy a másik nemzet stílusának egyes jellemzőit utánozni és alkalmazni. Következésképpen a két említett népet arra is csábították, hogy a jó zenei ízlés önhatalmú bírájaként szerepeljenek, és minthogy más országok részéről emiatt senki sem tiltakozott, így néhány évszázadon keresztül bizonyos mértékig valóban ők lettek ebben a tekintetben meghatározók. A jó ízlés aztán tőlük más népekhez is eljutott.

54. § Anélkül, hogy a kezdet kezdetéig visszamennénk, az bizonyosan állítható, hogy a régi időkben a zenét éppúgy, mint a többi művészetet a rómaiak a görögöktől kapták, és mindez a régi Róma pompájának hanyatlása után szinte a feledés porába süllyedt. A kérdés viszont, hogy melyik nemzet kezdte elsőként a zenét hanyatlásából kimenteni és a maga megújult alakjában ismét helyreállítani, megfontolás tárgyát képezi. Mindazonáltal egy átfogó és teljes kutatás valószínűleg az olaszok javára döntene(…)

55. § Alapos okkal hihetjük, hogy még jóval Nagy Károly császár ideje után is sokkal kevésbé különbözött az olaszok és a franciák zenéje, mint mostanság. Közismert, hogy a franciák Lully –t, az olaszt, majdhogynem zenei diktátornak tartják olyannyira, hogy stílusa a mai napig országszerte népszerű, és ha időnként néhány honfitársuk kísérletet is tesz arra, hogy ettől eltérjen, minden alkalommal gondot fordítanak ennek a stílusnak a visszaállítására, hogy az változatlan formában fennmaradjon(…)

Jean-Baptiste Lully

Mivel azonban, ahogyan az mindenki előtt ismert, az olasz stílus a zenében Lully halála óta jelentősen megváltozott, míg a franciáknál ugyanolyan maradt, ettől az időtől fogva a különbség fokozatosan egyre nagyobb lett közöttük. Ezt a különbséget szándékozunk itt közelebbről megvilágítani.

56. § Az olaszok hajlama a zene megváltoztatására sok hasznot hozott az igazi jó ízlésnek. Milyen sok híres és nagy zeneszerzőbukkant fel évszázadunk az első harminc éve végéig! Mióta Pistocchi az előző évszázad vége felé megnyitotta énekes iskoláit, és azóta oly sok jó énekest ajándékozott a világnak, az énekművészet hasonlóképpen a legmagasabb csúcsáig emelkedett századunk első harminc évében; különböző, méltán híres énekesek a gyakorlatban bemutattak szinte minden megindítót és csodálatra méltót, amit csak az emberi hang létre tud hozni. Ennek eredményeképpen a jó zeneszerzők számtalan lehetőséget kaptak arra, hogy fokozatosan javíthassák az énekes zeneművek színvonalát. Corelli és követői pedig mindent megtettek, hogy a hangszeres zenében dicséretes módon felülmúlják őket.

Francesco Antonio Pistocchi

57. § Mindazonáltal körülbelül huszonöt éve feltűnő változások következtek be a zenei ízlésben az olasz nemzet muzsikusai között. Énekeseik stílusa mostanság nagyban különbözik hangszereseikétől. Nincs már közöttük egyetértés. Bár az olasz hangszeresek más népek hangszereseihez képest azzal az előnnyel rendelkeznek, hogy ifjúságuktól kezdve sok jó énekelt darabot hallanak, mostanában mégis hozzászoktak, hogy az énekesekétől annyira különböző stílust alkalmaznak, hogy már alig lehet őket ugyanahhoz a néphez tartozónak tartani.

A legtöbbször ez a különbség az előadásmódban és a rögtönzött díszítések túlzott alkalmazásában rejlik. Ez a változás néhány híres hangszerestől ered ez, akik időről időre a zeneszerzésben is jeleskedtek, leginkább azonban sok kihívást jelentő, nehéz darab előadásával tűntek ki hangszerükön. Ők nagyon különböző vérmérséklettel rendelkeztek, stílusuk azonban, félreértve, két különböző előadásmódhoz vezetett, amelyek követőik által népszerűsítve odáig fejlődtek, hogy egy bizarr és szertelen stílus alakult ki egy (a mesterek által) korábban megalapozottból(…)

Arcangelo Corelli

58. § Különösen sokkal járult hozzá ehhez két híres lombard hegedűs, akik úgy harminc-egynéhány évvel ezelőtt, nem sokkal egymás után kezdtek ismertté válni. Az első közülük színes és gazdag fantáziával rendelkezett és majdnem a fél világot ellátta concertóival. Noha Torelli és utána Corelli művei jelentették ebben a műfajban a kezdetet, de ez a hegedűs Albinonival együtt jobb formát adott a concertóknak, és így jó mintákkal szolgált. Ezáltal általános hírnévre tett szert, akárcsak Corelli a maga tizenkét szólójával. Végül azonban a túl sok és naponta folytatott komponálás miatt, különösen, amikor elkezdett énekes színpadi zenét írni, a zeneszerzésben és előadásmódban is különcködésbe és léhaságba süllyedt, aminek következtében utolsó concertói már nem is arattak olyan nagy sikert, mint az elsők(…)

Bármilyen személyiségében rejtőző oka is lehetett, végül gondolkodásmódjának ez a változása utolsó éveiben teljesen megfosztotta a jó ízlésétől előadásmódjában és kompozícióiban egyaránt.

Vivaldi!

This is seriously amazing. (via Seldom Sene)

Közzétette: Classic FM – 2018. február 17.

59. § A másik a fent említett két lombard hegedűs közül a nehéz hegedűdarabok játékának egyik legelső és legnagyobb mestere. Úgy mondják, több évre teljesen visszavonult a zenei életből, hogy saját önálló ízlést hozzon létre. Ez az ízlés nemcsak, hogy teljesen korábbi stílusával ellenkezőnek bizonyult, de éneklésben sem utánozható, következésképpen csak azoknak a hegedűsöknek marad sajátja, akiknek kevés érzékük van az igazi és jó énekléshez. Ahogyan az első (korábban említett) hegedűs kompozíciói sokaságának eredményeképp különcködésbe és léhaságba süllyedt, s így tért el mások stílusától, úgy ez utóbbi az énekes stílus, vagy legalábbis annak minden jó és kellemes eleme elutasításával távolodott el teljesen mindenki mástól.

18. századi tanácsok zenészek számára

Ennélfogva kompozícióinak sikere össze sem hasonlítható a korábban említett zeneszerzőével. Ezekben semmi mást nem találni, mint száraz, lapos és közönséges ötleteket, amik mindenesetre sokkal inkább komikus, mint komoly művekhez illenének. Játéka vitán felül újnak tűnik és nagy csodálatot keltett azokban, akik a hangszerhez értenek, másoknál azonban annál kisebb tetszést arat. És minthogy sokféle és nehéz vonást talált ki, miáltal előadása mindenki másétól különbözik, így az is megtörtént, hogy különböző német hegedűsök kíváncsiságból, a saját kárukra, hatása alá kerültek. Sokan átvették és meg is tartották játékmódját, mások ellenben felhagytak vele, miután egy jó énekes stílus alapján megértették, mi is a zene igazi szépsége(…)

Ennélfogva minden fiatal zenésznek azt kellene tanácsolni, hogy ne menjen addig Itáliába, míg nem tudja megkülönböztetni a jót a rossztól a zenében, mivel ha valaki nem visz oda magával egy kis zenei készséget, elég valószínűtlen, különösen mostanság, hogy valamit abból hozhat onnan. Itáliában egy zenésznek mindig inkább az énekesek előadásmódjából kell tanulnia, mint a hangszeresekéből. Mindazonáltal akárki, aki nem hagyja magát az előítéletek által félrevezetni, manapság mindazt megtalálhatja Németországban, amit korábban csak Itáliában és Franciaországban volt megtalálható.

60. § Nem azért említettem a fenti két híres és több tekintetben is derék embert, hogy érdemeiket megítéljem vagy, hogy kisebbítsem azt, ami eredendően jó bennük. Célom csak az volt, hogy bizonyos mértékben felfedjem, honnan ered, hogy a mai olasz hangszeresek, különösen a hegedűsök furcsa, a jó éneklésmóddal olyannyira szemben álló ízlést vettek fel, holott egy jó és igazi stílusnak általánosnak kellene lennie. Bár néhányukból nem hiányzik a jó énekléshez tartozó tudás, sem az ehhez tartozó érzés, mégsem próbálják meg utánozni ezt a saját hangszerükön, mert amit az énekeseknél kitűnőnek tartanak, azt a hangszeren túl szegényesnek és túl jelentéktelennek találják.

Dicsérik az énekest, ha az világosan és kifejezően énekel, viszont jónak gondolják a zavaros és kifejezéstelen hangszeres játékot. Az énekesnél méltányolják a szerény és behízelgő előadást, az övék ezzel szemben vad és különcködő. Ha az énekes az Adagióban nem csinál több díszítést, mint amennyit a dallam megenged, akkor azt mondják, hogy mesterien énekel, ők ellenben az Adagióba olyan sok díszítést és vad futamot zsúfolnak, hogy az így inkább egy vidám Allegrónak tűnik, és egy Adagio jellemzőit már alig lehet rajta érzékelni…