Bányai Kelemen Barna, a tapasztalatlan versmondó

Bányai Kelemen Barna - fotó: MMA/Éder Vera

Az iskolai kötelezőket eltartotta magától, csak azért se olvasta el, a Toldi viszont nagyon megfogta Bányai Kelemen Barnát, akitől a Hallgatni Aranyt! projektben egy görög mitológiai témájú verset, és két Petőfi Sándor írta levelet ismerhetünk meg.

Hallgasson még több Aranyt!

– Milyen versekkel felvételiztél a Színművészetire?

– Húha… nem emlékszem! Arra emlékszem csak, hogy sok verset olvastam, és az előkészítőn azt a tanácsot adták, hogy szívhez álló verseket válasszunk a felvételi anyagba, vagy legalábbis olyanokat, amik korban passzolnak hozzánk. Azt hiszem, ez stimmelt, de hogy mik lehettek…

– És arra emlékszel, hogy általános vagy középiskolában mennyire állt hozzád közel Arany János költészete?

– A Toldit nagyon szerettem, annak ellenére, hogy kötelező volt, és a kötelezőket én vagy dacból vagy épp a kötelezőség miatt hajlamos voltam mellőzni. Bennem lassabban zajlott az átmenet a meséktől a felnőttesebb irodalom, a regények vagy a versek felé; nyolcadikban már szinte szégyelltem is, hogy még mindig meséket olvasok.

A Toldi viszont nagyon elkapott, valószínűleg a kalandossága, az olvasmányossága, a meseszerűsége miatt.

– A Hallgatni Aranyt! projektben mesés verseket kaptál?

– Két Aranynak szóló levél mellett, amelyeket Petőfi írt neki, a Párviadal című verset olvastam fel. Szép Heléna történetét ismertem, de a verssel, sőt a mitológiai események ilyen megközelítésével még nem találkoztam. Nagyon vicces, ahogy Arany távolról figyeli a helyzetet, amibe Heléna, Menelaosz és Párisz kerülnek. Ettől a távolságtól más lesz a szemszög, és egy picit gúnyolódhat is rajtuk.

– Mennyire könnyen találtál kulcsot a vershez, például ahhoz, hogy milyen hangnemben add elő?

– Sok kollégámnak van verses önálló estje, nekem nincs – a főiskolai negyedéves kötelező egyéni műsor óta ebben a műfajban nem is álltam színpadon –, és bár időnként mondtam verset, de azt komoly tapasztalatnak nem nevezném. Ráadásul azok nem is ilyen körülmények között történtek, ezért nagyon sokat foglalkoztam vele, mielőtt a stúdióba mentem. Bejegyeztem a szövegbe mindent, amit fontosnak gondoltam, még a szünetek vagy a levegővételek helyét is, hogy azokra figyeljek majd az olvasás közben. Aztán a mikrofon előtt ezekből nem sok maradt, mert volt, hogy a rendező valamiről mást gondolt. De éppen úgy, ahogy egy színházi előadásnál, itt is kölcsönös megegyezés alapján döntöttünk.

Párviadal
Paulo majora canamus
(részlet)

Asszonyért nem méltó vívni,
Mert, ha tiszta, nincs is ok;
Ha nem az már, olyanért meg
Egy lövet port szánni sok.
Amit erről álmodám,
Az sem tréfa-dolog ám:
Elmesélem, hogy más ember
Hadd okuljon a csodán.

Meneláosz hősöm neve;
Róla írt volt már Homér,
S amit ő írt, nem is adnám
Ezer ilyen álomér’;  –
De az álom, ész ne’kül,
Mindent össze-vissza csűr,
Hogy jelen, mult és jövő közt
Semmi hézag, semmi űr.

Meneláosz nője szép volt,
Ám nevezzük így: Helén,
De Paris után bolondult,
(Csak a város értem én):
Drága köntös, pipere,
Csalta onnan: „jöjj! gyere!”
Addig csalta, egyszer arra
Fordult férje szekere.

S minthogy ott nem a „jó erkölcs
És isteni félelem”
Uralkodnak: hanem olló,
Csipke, rojt, cafrang, selyem:
És ott mindez eladó:
Minden asszony „mutató”;
Ezer nézi: nő, ruháját,
Magát utca-koptató.

Nő birál, csodál, irígyel,
Tanul, gunyol és nevet,
Férfi angyalt-mit fecseg, de
Gondol aztán egyebet.
S ki ne vágynék a deli
Szép Parisnak tetszeni?
Nőben épen megfordítva
Voln’ természet-elleni.

(1877. október 4.)