Lehár Ferenc 1870. április 30-án született Komáromban, és 1948. október 24-én halt meg Bad Ischlben. Nem könnyen jutott el a zenés színházi műfajokig, pályája elején indulói és keringői sokkal népszerűbbeknek bizonyultak, mint visszautasított vagy keveset játszott operái.
Apja katonazenészi kötelezettségei miatt tanult Budapesten, majd a prágai konzervatóriumban – zeneszerzést -, ezt követően apja zenekarában volt szólóhegedűs, 1890-től pedig mint katonakarmester járta végig a monarchia városait, élt Losoncon, Triesztben, Esztergomban is, majd Bécsben telepedett le.
Paulina Metternich hercegnő farsangi báljára megírta a Paulina-keringőt, 1902-ben pedig felcsendült az Arany és ezüst című keringő, Lehár pedig a szalonok kedvelt karmestere lett. A szerencse mellészegődött, még ez év novemberében Girardival a főszerepben bemutatták első operettjét, a Bécsi asszonyokat. (Korábbi zenés színpadi próbálkozásai nem voltak ennyire sikeresek.) Lehár összesen 31 operettet írt, a legnépszerűbben közülük A víg özvegy mellett a Luxemburg grófja, a Cigányszerelem és A mosoly országa. Utolsó darabját, a Giudittát 1933-ban mutatták be.
Legnépszerűbb darabját, A víg özvegyet 1905. december 30-án láthatta először a közönség. Sok akadályt kellett leküzdeni, hogy a Theater an der Wien színpadára kerüljön az operett: a színház vezetői nem bíztak a darabban, csak a színészek; Leháréknak maguk kellett fizetni a próbapénzt; szilveszter előtti premier; a hagyományos bécsi stílustól elütő mű. Az előadás nézői és a kritikák azonban vitték a hírt, a monarchia több városában és azokon kívül is bemutatták az operettet, amelyből Európa-szerte 1907-ben már 3500 előadásnál jártak. Lehár életében először érezhette magát igazi anyagi biztonságban, lakásvásárlásához jelentősen hozzájárultak A víg özvegy tengerentúli bevételei is.
1926 és 1938 között Berlinben, majd ismét Ausztriában, Bad Ischlben lakott. Az Anschluss után a Gestapo el akarta hurcolni zsidó származású feleségét. Az asszonyt végül a szomszédok rejtették el és így menekült meg. 1945 után Zürichbe költözött, csak halála előtt tért vissza Ausztriába.
Lehár egy alkalommal így nyilatkozott: „Nem akarok a műítész szerepében tetszelegni, s azt sem állítom, hogy mindaz, amit operettnek hívnak valóban jó. Az ellenkezője igaz: igen sok a rossz operett. Az azonban igazságtalanság, hogy mindent egy kalap alá vesznek. Ha egy szabó elszab egy nadrágot nem mondjuk azt, hogy mindegyik szabó rossz szabó, hanem azt, hogy az egyik szabó rosszul varrt meg egy nadrágot. Tulajdonképpen csak az a kérdés, hogy miért is rohan a közönség az operettekhez…
Nem csak azért, mert az emberek jobban szeretik ezt a műfajt, mint a többi színházi előadást. Az operettelőadás lényegesen különbözik a más színházi előadásétól. A színházak a hosszan tartó siker reményében gondosabban készülnek, több a próba, gazdagabb a kiállítás, általában vadonatújak a kosztümök és a díszletek, s igen intenzív az előzetes reklámozás; gondoskodnak mindazokról az előfeltételekről, amelyekkel felkelthető a közönség érdeklődése. Ha valóban nagy a siker, akkor elsősorban maga a közönség népszerűsíti az operetteket. Városszerte muzsikálják és éneklik a dallamokat, lemásolják a színésznők ruhát, terjesztik a halott vicceket, bár ez utóbbira ritkán adódik mód. Prózai műveknél erre nincs lehetőség.”