Az idei nyár bőséges régizenei kurzuskínálatát böngészve egy számomra igen furcsa hirdetésre lettem figyelmes: Régizenei karmesterkurzus! Méghozzá ebben a formában nem is először, és ráadásul az ország legrégebben alapított, „hivatalos”, régizenei rendezvénysorozatában a Filharmónia Budapest szervezésében.
Első reakcióm amolyan Besenyő Pista bácsi-félére sikeredett: Noooormáááális? Azt hiszem, blogom rendszeres olvasói számára nem lehet kérdés, mire is gondolok, hiszen már több cikkemben is taglaltam a régizene és a karmesterek mai viszonyát a korhű gyakorlattal szemben. Akik pedig esetleg más forrásokban is keresgéltek és utánanéztek a barokk kor előadási szokásainak, azok számára egyértelműnek kell lennie, hogy
egy autentikusságra törekvő koncertszerű előadás legfeleslegesebb tartozéka maga a karmester.
Mindezeket magamban végiggondolva kétségeim támadtak, hátha koncepcióváltás történt és már nem a hitelesség, hanem valamiféle modern előadáshoz való közelítés, egyfajta szükségesnek vélt, és bevállalt kompromisszum a cél ezen a nemzetközi kurzuson, ezért tájékozódásképpen fellapoztam a szervezők bemutatkozó oldalát is. Itt azonban a következőket találtam:
A II. Világháború utáni európai zenetörténet egyik legnagyobb hatású mozgalma az elmúlt évszázadok zeneműveinek autentikus előadására törekvő úgynevezett régizenei mozgalom. Zeneszerzők, zenetörténészek, hangszeresek, énekesek, karmesterek, hangszerészek és még ki tudja hány mesterség tagjai tűzték ki célul maguknak, hogy régen élt zeneszerzők darabjait hitelesen szólaltassák meg, olyan hangzással, amilyennel a komponista is hallhatta azokat. Az első időkben Angliában és Hollandiában virágzó mozgalom hamar megjelent Magyarországon is. Nem véletlen, hogy a Régi Zenei Napok, nemcsak Magyarországon elismert, hanem a világ egyik legfontosabb ilyen tematikájú zenei összejövetele.
„Ahol kiváló tanárok válogatott csoportja „páratlan kurzus- és koncertkínálattal várja a historikus régizenei tanulmányokat mesterszinten folytatni kívánó hallgatókat, valamint a régizenét kedvelő közönséget, Magyarországról és a határon túlról egyaránt.”
A honlapon talált fenti szövegben általam kiemelt információk alapján tehát nem változott az alapgondolat: a szervezők tényleg úgy gondolják, hogy egy karmesterkurzus hasznára lehet a régizene autentikus előadásmódja iránt érdeklődő mesterszintű hallgatóknak.
Ha jól értem a kiírást, a kurzus neves karvezető karmester tanára nem előadásokkal készül, melyeken régizenével kapcsolatos karmesteri tapasztalatai alapján összefoglalja a zenészek és énekesek számára hasznos és szükséges tudnivalókat, hanem barokk vezénylést, és a hozzá tartozó technikákat fogja oktatni az érdeklődőknek.
Hogy miért tartom ezt meglepőnek, furcsának, sőt szükségtelennek? Mivel ilyesmi a 19. század végéig egyáltalán nem volt gyakorlatban! Azt pedig, hogy hogyan üssük pontosan a taktust úgy, ahogyan ez a barokk korban volt szokás, taktusütő bottal vagy papírtekerccsel, egy professzor az ütő-tanszakról sokkal hatékonyabban tudná elmagyarázni. A végső produkciót, a nyilvános koncertet tekintve ezzel szemben egy leendő régizenei „karmester” legfontosabb feladata szerintem az lenne, hogy megtanulja, hogyan tegye magát aktívan (hangszerrel a kézben) hasznossá, vagy hangszer nélkül feleslegessé egy előadásban. Nem vitás, hogy egy mai zeneművészeti oktatásban részt vevő hallgatónak, aki a legtöbbször semelyik zenei korszak előadásmódjáról sem rendelkezik mélyreható információkkal, szüksége van iránymutatásra, hogy az idők során egyre növekvő zenei repertoár egyes évszázadaiban korhűség tekintetében is eligazodhasson.
Az ehhez szükséges technikai, gyakorlati segítséget azonban egy hangszeres vagy egy énekes sokkal könnyebben és hatékonyabban kaphatná meg egy főtárgy vagy kamaraóra keretein belül, mint egy próbaszakasz során az együttest vezető, pálcáját lengető karmestertől. Ilyenképpen, szakmailag felkészülve egy koncert énekes és hangszeres résztvevői a vezető részére is sokkal megbízhatóbb támaszt jelenthetnének, hiszen egy korhű technika birtokában segíthetnék a zenei, stilisztikai részletek minél precízebb és homogénebb megvalósításában. Miután a zenei kivitelezés tekintetében gyakorlatilag teljesen a zenészek kompetenciájára bízhatná magát, az együttes irányítója is nyugodtan visszatérhetne hangszeréhez, s csembalóval vagy más hangszerrel, sokkal hatékonyabb zenei gesztusokkal segíthetné, koordinálhatná az előadást, mint ahogyan ez „kívülről” egyáltalán lehetséges.
Technikailag nézve a barokk zene karmesteri szempontból egyébként sem igazán nagy kihívás. A korabeli együttesek mérete illetve a zenekari szólamok száma sem indokolja a koordináló külső közreműködés szükségességét. A barokk operapartitúrák Olaszországban jelentős részben recitativókból és maximum két-három szereplős áriákból és rövid kórusokból állnak, melyek megfelelő megvalósítása legfőképpen az énekesek felkészültségén, felkészítésén múlik. A francia opera pedig legnagyobbrészt táncokból vagy táncokra visszavezethető tételek sorából áll össze, amit a megfelelő stílusismeret birtokában egy képzett zenekar tagjai hallásukat és zenésztársaik gesztusait követve könnyedén meg tudnak oldani.
Természetesen egy korhű előadás sikerének fontos alapfeltétele a megfelelő helyszín és elrendezés is. Operák esetében ez például egy nem túl mély zenekari árokkal ellátott termet és a historikus rendezésben magától értetődően a színpadon nem túl mélyen, hátul elhelyezkedő szólistákat jelentene. A feltételek megteremtéséhez éppen úgy, mint az énekesek, kórus szövegmondásának, artikulációjának egységesítéséhez (különösen polifon szerkesztésű tételek esetén) ténylegesen hasznos lehet némi külső koordináció a felkészülés szakaszában. Ha azonban ez a munka a próbák során sikerrel jár, az előadáson már semmi szükség beavatkozásra, a közreműködők szabadon „lubickolhatnak” a kialakult ideális feltételek közepette, melyeket a vezető pár hangszeres gesztus segítségével könnyen irányíthat.
Mi sem bizonyítja jobban a fentiek valóságtartalmát, mint az a számtalan festmény, melyeken barokk operaházak előadásait követhetjük nyomon. A képeken kivétel nélkül a kor szokásos, két egymással szemben álló sorban elhelyezkedő zenekari ülésrendje látható, minden esetben karmester nélkül, mivel, ahogyan ezt tapasztalatból is mondhatom, egy ilyen zenekari „árokban” fizikailag sincs „helye” egy karmesternek. A színpad és az énekesek koordinációját az előadás során legtöbbször az első csembalista és a koncertmester végezte, közülük a csembalista sok esetben maga a darab szerzője volt.
Egy autentikus előadásmódra törekvő leendő zenei vezetőnek a fentiek értelmében a karmesterkedés technikai alapjai helyett tehát sokkal inkább a következő tudományokban lenne érdemes elmélyednie:
- korabeli zeneszerzési technikák
- korabeli hangképzés, hangfajok, éneklési technikák
- retorika, szövegértelmezés
- nyelvek és színpadi gesztusok
- korhű hangszer- és stílustörténet
- continuójáték, számozott basszus
Ezeket a kívánalmakat egy együttes vezetőjével szemben a legtöbb korabeli traktátusban is megtaláljuk. Példaként akár itt a blogban korábban idézett Quantz-féle Fuvolaiskola ide illő szakaszaira is gondolhatunk.
Ha mindezek mellett egy jól képzett vezető még egy vonós, vagy fúvós hangszeren is tud játszani, vagy, ha mindenáron szükséges (például egy nagy és visszhangos akusztikus térben) a taktust is pontosan és kellően hangosan tudja ütni, már csak jó ösztönökre és stílusérzékre van szüksége, hogy a rendelkezésre álló számtalan forrást megfelelően tudja használni és értelmezni.
Amennyiben viszont a hirdetés szövegével modern hangszeres együttesek leendő karmestereit szándékoztak megcélozni, akkor az ilyen együttesek szokásos, a korabelinél lényegesen nagyobb létszámából kiindulva eleve nem beszélhetünk „hiteles” hangzásról, ahogyan azt „a komponista is hallhatta”, így tehát a kurzuskiírásnak ebben az összefüggésben nincs sok értelme. Elviekben teljesen egyetértek azzal, amit Sir Roger Norrington budapesti koncertje kapcsán interjújában mondott:
Sir Roger Norrington: „A historikus zenélés nem bélhúrokon, barokk vonón és natúrkürtön múlik”
Azt azonban minden tiszteletem mellett halkan azért megjegyezném:
De nem is egy karmesteren! Sokkal inkább zenészei tájékozottságán, képzettségén és rugalmasságán!
Ha mindezek hiányában „exportáljuk” a historikus régizenei gondolkodást a nem historikus együttesek világába”, abból szinte sohasem születik hiteles és meggyőző, korhűnek nevezhető előadás, mivel átüt rajta a karmester, mint Mesterséges Intelligencia, által a zenészekbe plántált információk és a muzsikusok képzése során „ösztönössé” gyakorolt romantikus előadásmód összebékíthetetlen kontrasztja. A korhű hangszertechnikákat érintő, alapos hangszer- és hangzás-történeti ismeretek nélkül, csakis külső, „kézi vezérléssel” nem lehet egy barokk szerző korának megfelelő, autentikusnak nevezhető előadásmódot előállítani, mivel maga a külső irányítás gondolata is teljesen idegen a 18. század zenészeinek kamarazenélésre és csalhatatlan stílusismeretre épülő világától.
Hallgassa meg ide kattintva Stravinsky Tavasz áldozatát karmester nélkül!
