110 év után először került színpadra Schönberg nagyszabású kantátája

Megtört a jég, Schönberg nagyszabású kantátáját, a Gurre-Liedert bemutatója után 110 évvel színpadra alkalmazták, közben pedig a jazz legnagyobb alakjai közé számító Chick Corea és Steve Gadd készítettek közös lemezt. A Gramofon-toplista első helyezettjei.

A Gurre-dalok színpadi előadásával kapcsolatban fő aggályom mindig az volt, hogy ez epikus zene, sőt inkább lírai, semmint színpadi. Egészen más zenét írok a színpad számára, mint amikor hangversenyszerű előadásra gondolok. A költemény dialógusai sem megfelelőek. Alapjában véve elképzelhetetlen, hogy míg az egyik szereplő áriát énekel, a másik csak áll s a semmibe bámul. El sem tudom képzelni, hogyan lehetne ezt megoldani. Ezt a zene sem fejezi ki egyáltalán. Félek, végül unalmassá lenne, s a zene sem érhetné el tizedét sem szokott hatásának.

Harmincöt évvel nagyszabású kantátájának bécsi ősbemutatója (1913) után írta ezt Los Angelesből Arnold Schönberg a neves genfi koreográfusnőnek, Ingeborg Ruvinának.

Ám több mint száztíz évnek kellett eltelnie a Gurre-dalok Musikverein-beli váratlan sikere után ahhoz, hogy végre megtörjék a jég, méghozzá Amszterdamban. A Holland Nemzeti Opera igazgató-rendezője, Pierre Audi szedte össze a bátorságát, és bizonyította be, hogy a mű színpadi előadása mégiscsak megvalósítható. Méghozzá az eredetileg 150 (!) tagú zenekarra elképzelt – a főzeneigazgató Marc Albrecht által fölényes biztonsággal vezényelt – partitúra századfordulós-szecessziós gazdagságához méltóképpen látomásos módon (díszlet és jelmezek: Christof Hetzer). Amihez – Waldemar és Tove tragikus szerelmének megjelenítéséhez – Audi fantasztikus szólistákat is talált magának partnerül.

Mindenekelőtt a férfi hőst alakító Burkhardt Fritz színpadi jelenléte megrázó. De a dán költő, Jens Peter Jacobsen sorait recitáló színésznő, Sunny Melles (Melles Károly karmester lánya) intenzitása is feledhetetlen.

A Gurre-dalok nemcsak az 1900 körüli, legendás Bécs pompájára emlékeztetnek, hanem módosíthatják is a békeévekről manapság alkotott, idealizált képünket

– írja a DVD-hez mellékelt kitűnő esszéjében Gavin Plumley. „Előadóitól e mű megköveteli a dolgok hátterének megvilágítását és összefüggésekbe való helyezését, s ezt az igényt talán csak a színpadi előadás tudja kielégíteni. Ha ezáltal további konfliktusok keletkeznének – aközött, amit látunk és amit hallunk –, az csodásan rárímelne a Gurre-dalokra, amelyek komponálásához minden idők legvéresebb évszázadának elején fogott hozzá Schönberg.”

Ahogyan a Gutenberg-galaxist, a nyomtatott könyvet szerencsére nem tüntette el teljesen az internet, ugyanúgy a hangfelvétel-készítés és -kiadás online korszakában sem szűntek meg a fizikai hanghordozók. Sőt, az értékteremtő zenei műfajokban a kézbe vehető, szép grafikával és minőségi booklettel kínált hanglemez az elmúlt időszakban Európa-szerte felértékelődött.

A Gramofon havonta jelentkező összeállítása szubjektív toplista: ebben a hónapban mi ezeket a lemezeket hallgatjuk legszívesebben a szerkesztőségben.

Ígéretesen indul Chick Corea és régi harcostársa, Steve Gadd közösen jegyzett dupla albuma. Egy John McLaughlin-számmal, amely felidézi azokat a bizonyos fusion-bimbóztató hetvenes éveket. Jellemzően ekkor dolgozott együtt a billentyűs és a dobos. Gadd precíz és laza, játéka dögös és világos, amilyen mindig. Corea billentyű-soundja nosztalgikus, de a keverés nagyon is modernné teszi az összhatást.

Steve Wilson, aki Corea Origin formációjában tűnt fel, nagyot szólózik szopránszaxofonon. A többi zenekari tag elsősorban Coreához köthető: a 2013-ban alakult The Vigilből érkezik Carlitos Del Puerto bőgős-basszusgitáros és Luisito Quintero ütőhangszeres, noha már mindketten zenéltek Gadd-del is. Corea nemrég fedezte fel önmaga számára Lionel Loueke gitárost, vele válik teljessé a Chinese Butterfly felállása.

A borítófüzet tanúsága szerint amikor Coreát és Gaddet újra összehozta a sors, a billentyűs írt néhány számot kettejük számára, amelyeket laza jameléseik alkalmával kiindulási alapként használhatnak. Az első korongon öt szám, az említett McLaughlin-féle Chick’s Chums és négy Corea-opus sorjázik, amelyek felváltva ős-fusion-groove-val vagy latin lüktetéssel forognak. A másodikon hosszabb kompozíciók kaptak helyet, kezdetnek a Return To Forever című, nagy ívű Corea-darab, amely hűen idézi is az 1972-es lemez- és korszakkezdő szerzeményt, de közelebb is húzza hangulatát Corea a mához. Kicsit furcsa, és némileg indokolatlannak tűnik Flora Purim énekhangját Philip Bailey-ével helyettesíteni. A következő, bő 18 perces kísérlet Louekét hozza helyzetbe, az ő afrikai zenei gyökereit, no meg az együttjáték örömét mutatja meg. Itt már

kezd felmerülni a gyanú a hallgatóban, hogy Coreáék figyelme nem feltétlenül fordul feléjük, felénk.

A záró Gadd-Zooks több részből tevődik össze, és természetesen tág teret nyit Gadd számára. Valójában nehéz belekötni az albumba, mert zseniális zenészek változatos, főként a két főhős számára a jutalomjáték lehetőségét nyújtó, csodásan kevert hanganyaga szerepel rajta. Koncepciót is kerít hozzá Corea Malin Gelfan címadó versével, amely a pillanat varázsát énekli meg. A borítón a hangszerek képe is pillangót formál, mint egy Rorschach-kép: beleláthatunk-hallhatunk még, amit akarunk. Nem tudjuk, mit akarunk.