A Muharay Elemér Népművészeti Szövetség nyolc éve szervezője, rendezője, házigazdája a Művészetek Völgye népművészeti-hagyományőrző programjainak. Héra Évával, az élő magyar népművészet fórumaként működő szövetség elnökeként beszélgettünk az Muharay udvar hitvallásáról és programkínálatáról, mely az autentikus népművészetből indul ki.
„A Muharay Elemér Népművészeti Szövetséget azért alakítottuk – hagyományőrző és nemzetiségi együttesek, néprajz-, néptánc- és népzenekutatók, Muharay Elemér hajdani népi együttesének tagjai és a népi kultúra iránt érdeklõdõ magánszemélyek –, mert fontosnak tartjuk, hogy a közösségeket megtartó tradíciók fennmaradjanak és tovább éljenek. Szövetségünknek mintegy 2500 tagja van, s munkánk során együttesi találkozókat, szakmai konferenciákat, továbbképzéseket, haza és nemzetközi tapasztalatcseréket szervezünk.”
– Milyen előadásokkal várja a Völgybe látogatókat a Muharay Elemér Népművészeti Szövetség?
– A programkínálatunk sokszínű és változatos. Az autentikus népművészetet szövetségünk tagjai: a hagyományőrző együttesek képviselik. A magyar falvak, Bogyiszló, Hőgyész, Gencsapáti, Kapuvár, Sióagárd, Veresegyház, Vitnyéd táncegyüttesei és zenekarai mellett meghívunk mesemondókat, akiknek tréfás-pajzán történeteit kedvelik a látogatók. Bemutatjuk országunk legkiválóbb táncos adatközlőit, de vendégünk lesz a tánchagyományainkat legmagasabb művészi színvonalon reprezentáló Magyar Nemzeti Táncegyüttes is. Fellebbentjük a szoknyát és népviselet-bemutatónkon megmutatjuk, hogy a parasztasszonyok ruhadarabjai nemcsak praktikusak, hanem legalább olyan rafináltak, mint a párizsi kifutók manökenjeinek ruhakölteményei.
Népművészetünknek azonban nemcsak az a szerepe, hogy színpadon, kiállítótermekben bemutassuk. A népművészet mindig is forrása és ösztönzője a modern művészetnek.
Nagy zeneszerzőink, mint Kodály és Bartók életműve világhírűvé tették a magyar zenekultúrát. Énekesnőink, Bognár Szilvia, Sebestyén Márta, Szvorák Kati, valamint Sebő Ferenc, Szokolay Dongó Balázs és a legfiatalabb korosztály koncertjei népzenei gyökerekből születnek újjá. Kelemen Barnabás, hegedűművész és a Budapesti Vonósok Kamarazenekar koncertjei a népzene és klasszikus zene kapcsolatairól szólnak, a tiszta forrás ösztönző hatásáról s arról, hogy művészi értékük egyenrangú.
– Ön szerint a Művészetek Völgye jó közeget biztosít a hagyományok bemutatásának? Mekkora érdeklődésre és milyen résztvevőkre számít?
– A Művészetek Völgye jellemzője – több évtizedes múltjának köszönhetően – a
kulturális sokszínűség. Minőség, és érték minden műfajban, játék és kreativitás, hagyomány és korszerűség egyaránt kifejezi a fesztivál lényegét.
A kicsi faluk sajátos színterei, a programok természet és emberközeli jellege, a családias hangulat, a különböző korú és különböző érdeklődési körű emberek összessége teremti meg a fesztivál egyedülálló hangulatát.
A Völgynek nyitott, érdeklődő közönsége van, akik nemcsak látogatói a programoknak,
hanem „haza járnak” a Völgybe. Az udvarunkban is kialakult egy törzsközönség, akik
szívesen beszélgetnek a programokkal kapcsolatos témákról, de érdeklődnek a
népművészettel kapcsolatos társadalmi, politikai kérdésekről is. Érdekli őket az a
hagyományos életmód, melynek során a parasztság ezt a kultúrát kialakította.
Rendeztünk már konferenciát a mai falu kultúrájáról, ahol a meghívott előadók mellett – szociológusok, népművelők, kultúrakutatók – a völgy érdeklődő közönsége is aktív hozzászólója volt a témának. Művésztanárok bevonásával beszélgettünk arról is, hogy a néptánc, népzenei oktatás hogyan segíti a gyerekek személyiségének fejlődését. Arról, hogy a közös éneklés, a tánc örömet, barátokat szerző közösségei hogyan segíthetik akár a hátrányos környezetben élők megkapaszkodását vagy a deviancia felszívását. Nyári programjaink is ezeknek az elképzeléseknek a jegyében szerveződtek, de a régi és új
fellépőink számos újdonsággal készülnek.
Napközben a gyerekekre számítunk. A Triola játszóház színes világa várja a bébiket és a kamaszokat egyaránt. Kínálunk eszközös játékokat, mesét, kipróbálhatják kézügyességüket. Amália néni tánciskolájában minden korosztály tanulhat táncot és illemet. Színházunkban bárki lehet királylány és iskolaigazgató. Esti koncertjeinken és éjszakai táncházunkban ismét sok vendégre számítunk!
– A hagyományőrzés lehetséges a mai világban? Hogy lehet a tradícionális kultúra elemeit úgy beépíteni a mindennapjainkba, hogy azok életszerűen, természetesen illeszkedjenek a minden szempontból megváltozott életvitelünkbe?
– A hagyományőrzés nem a legjobb kifejezés tevékenységünkre! A népművészet minden korban funkcionális művészet volt. „Használt az asztal és a szék” – ahogy Illyés Gyula írta. Népdalaink örömről, bánatról szólnak, táncainkban nemcsak a táncoló ügyessége nyilvánul meg, hanem a másik nemhez való viszonyunk is kiderül. Ezek az igények, ezek az érzések minden kor emberére jellemzőek!
Nem a hagyomány a fontos, hanem annak a tudásnak az ismerete, mellyel évszázadok alatt kikristályosodott.
Azért kell ismerni a hagyományt, hogy megtanuljuk és műveljük azt, ami mai életünknek is része lehet! Tudjunk énekelni és táncolni, önmagunkat megismerni és kifejezni zenében, táncban, kézművességben. Mert ez öröm, kikapcsolódás és közösség! Nincs szükség pszichológusra!
– A városi fiatalok egy csoportjának körében nagy divatja van a népi kultúra újrafelfedezésének. Találkozott már ebből adódó furcsa jelenségekkel?
– Természetesen találkoztam! Vannak olyanok, akik romantikus idillként áhítják a régi falusi életformát, és mit sem tudnak arról például, hogy a legcsodálatosabb magyar népművészet egyikét, a matyót, a legsúlyosabb szegénységben élő népcsoport álmodta ilyen gazdaggá! Hibás szemlélet és műveletlenség átvenni és alkalmazni csupán a népművészet külső jeleit! A pusztaromantika, a gulasch, tsárdás: sztereotípiák. Nemzeti önismeretünk torz képződményei és hála Istennek, nem a fiatalokra jellemzőek. Az 1970-es évek „nomád nemzedékének” érdeklődése nem csak divat volt; tartós érdeklődésnek bizonyult, melynek nyomán táncházak százai működnek az országban. Nincs Budapesten olyan nap, amelyiken legalább négy táncházba ne látogathatnánk el.
– Miért lehet divatos a népi kultúra? Miért alakult ki egy városi szubkultúra a népzene és a néptánc köré?
– Mert nem passzív szemlélődést vált ki, hanem bekapcsolódásra ösztönöz. Dolgozni kell érte! Meg kell tanulni! A tanulás folyamata újabb tanulásra és gyakorlásra serkent, ami sikerélményt ad. Talán a legfontosabb: közösségi tevékenység!
– Mi lehet a legjobb, legreálisabb módja a népi hagyományok megismerésének manapság?
– Nincs egyféle módszer! Legjobb gyerekkorban kezdeni az ismerkedést! Az a gyermek, akit kiskorában megtanítanak énekelni és táncolni, aki a természetes anyagokkal – fával,
gyapjúval, náddal stb. – megismerkedve apró játékokat, használati eszközöket készít, aki a népmesehősök küzdelmeiben éli meg a jó erkölcs diadalát, az nemcsak személyiségében lesz gazdagabb. Mindezek észrevétlen átadnak egy olyan értékrendet, megtanítanak egy olyan közösségi magatartásformát, melyek az egész társadalmat gazdagítják. A táncegyüttesek, táncházak elsősorban a fiatalság aktív szórakozási formái. Kamaszkorban különösen fontosak a megtartó közösségek. De ismerek azonban olyan „szépkorúakat”, akiknek idős napjait teszi gazdaggá, hogy táncházba jár.
