Az Art Capital 2018 keretében, az eredeti tervek szerint csak június 24-ig látható Bašeski-szobor, az Asphyxia – Az utolsó lehelet című alkotás szeptember 2-ig tekinthető meg a MűvészetMalomban.
A macedón sztárszobrász, Žarko Bašeski tavaly is szerepelt az Art Capitalon a MIG21 keretében, de az idei munkája valahogy egyáltalán nem vonzott; a minimum tízszeres életnagyságra nagyított, negyven év körüli szakállas férfi feje, nejlonzacskóba csomagolt torzult arca. Egy viaszos felületű hiperrealista szobor. A leírás persze ebben az esetben csak az ábrázolás szolgálóleánya (vagy az sem) lehet, nem ragozom, nem a látvány a fontos az alkotásnál. Persze a magas anyagismeretet sejtető megformáltság, a szőrzet: haj, szakáll, szempilla, szemöldök „beépítése”, az arc arányainak megtartása Bašeski mesterségbeli tudását is megmutatja, de mindez csak eszköz. A „nagy fej” és a koponyára vetített képek (anya, karjában csecsemő, esti kosarazás a haverokkal, meccsnézés otthon, ceruzák és tollak, egy kidöntött tolltartó, papír, rajta rajz, egymásba úszó életképek) kikerülhetetlenné teszik a szembesülést.
Egy elképzelt ember elképzelt életének utolsó képei egy elképzelt utolsó pillanatban.
Egy térből és időtől kiszakított fej, aki leheletekért kapkod a nejlon fojtogatásában. Egy 21. századi Ripacs Martin¹ vergődése, aki nem biztos, hogy megmenekül, sőt, a szobor mögötti falról visszacsapódó hangok egyre inkább egyértelművé teszik a helyzetet.
Ahogy nézem a szobrot, átfut az agyamon: a szobor akár a nejlonzacskók Földet fojtogató térnyerésére is utalhat, hiszen a sok szemét körülbelül így pusztít az óceánokban…
Žarko Bašeski (1957) macedón szobrászművész, a szkopjei Egyetem Képzőművészeti Karának professzora. Gyakran állít ki jelentős nemzetközi művészeti helyszíneken. Bašeski absztrakt szobrászként kezdte pályafutását, fokozatosan jutott el a figurális megformáláshoz, mellyel párhuzamosan anyaghasználata is megváltozott: a fát, a fémet, a követ modern anyagok, szilikon, poliészter és a valódi haj váltotta fel. Az aprólékos, gondos megfigyelésen alapuló mimetikus szándék és a filozófiai megközelítés feszültsége jellemzi munkáit. A hiperrealista megfogalmazás rendhagyóvá avatja néző és szobor viszonyát, már-már zavaró közelségbe hozza a szereplőket. Ez történik a most kiállított, gigantikusra nagyított, agóniától eltorzult emberfejének esetében is. Az Asphyxia című új munkája nem ad fogódzót, nem segít narratívákkal, a kikerülhetetlenné monumentalizált fej egyszerre szembesít a semmibe hullás mélyen személyes pillanataival és általános emberi dimenziókkal.
A képkockák pörgése „a fejben” utoléri önmagát, kezdődik elölről. Egyre inkább a nagy fej és az én fejem fölött is íveket húzó fecskékre figyelek, és egyre inkább a saját fejemben vagyok. Meg kicsit a fecskékében is. Mit látnak ők ebből a nagy fejből, aki beköltözött nyári otthonukba, és akit röptükben, néha le is pottyantanak? Tudják-e, hogy tulajdonképpen az a nagy kérdés van belecsomagolva abba a nagy fejbe, ami minden élőnek a kérdése? Én a fecskék röptét biztosan magammal viszem a válaszban.
¹ Golding: Ripacs Martin, 1968. ford. Göncz Árpád
A kiállítás szeptember 2-ig látható az Art Capital Képzőművészeti Fesztivál keretein belül.
