A Gramofon XX. évfolyamában Ujházy László tanulmánysorozatban foglalta össze a Magyar Rádió 6-os stúdiójának történetét. Ezúttal a háború után következő megújulásról szóló részt közöljük.
Előző írásunkban bemutattuk, milyen előzmények után, s hogyan épült meg a Magyar Rádió 6-os stúdiója. Írásunkat azzal zártuk, hogy a második világháború a stúdiókat sem kímélte: a Rádió udvarán hatalmas bombatölcsér tátongott, a légnyomástól az ablakok betörtek, a hangszórók membránjai beszakadtak. A 6-ost több aknatalálat érte, hátsó fala ledőlt, födémjének egy része beszakadt. Az élet azonban a magyar rádiózást illetően sem állhatott meg.
A munkálatok nagy erővel indultak meg, s jóllehet minden tégláért meg kellett küzdeni, 1948-ban a teremelosztón már megjelent a kiírás:
Rádiózenekar 18.20 órakor – 6-os stúdió.
Ugyanebben az évben a rádió műsorújságja többek között ezt írta: „A Bródy Sándor utcai rádióház egyik büszkesége a 6-os stúdió, amelyet joggal csodálnak meg külföldi rádiós vendégeink is, akik pedig legtöbb esetben jóval kedvezőbb körülmények között élnek, mint a magyarok.
Igaz, a 6-os sokban jellemzi az újjáépítést, az élni akarást, a felemelkedést.
Három évvel ezelőtt még üszkös romtömeg, ma pedig világviszonylatban is látványosságszámba menő pompás, korszerű helyiség […] és néhány héttel ezelőtt az eddig kopár hátsó falra felerősítették Mallász Gitta pompás triptichonját, amely a dinamika és a harmónia allegóriája közt a szélrózsa minden irányában sugárzó rádióhullámokat jelképezi. A mű fölött Ady-idézet koronázza meg az alkotást, melyet hat hónapos nehéz, gondos munkával készített el harmincféle fából Mészáros Béla műasztalosmester. Emeli a stúdió szépségét az a két, kovácsoltvasból remekbe készített kandeláber, amely a falikép jobb és bal oldalán hangulatos, tompított szórt fényt áraszt. A 6-os stúdió három évvel pusztulása után szebb, mint volt!”
A Hatos ekkor még különálló épület volt, körben ablakokkal, ám a stúdió-bővítések révén megkezdődött körbeépítése. Hálás vagyok a sorsnak, hogy a hatvanas években, kezdő szárnypróbálgató hangmérnökként még dolgozhattam ebben a majdnem eredeti Hatosban. (Ezek között is talán a legemlékezetesebb, amikor Ruitner Sándor zenei rendező jobbján lehettem a hangmérnöke annak a teljes Bánk bán-felvételnek – többek között a felejthetetlen Simándy Józseffel a címszerepben –, amely azóta is az opera talán legjelentősebb felvétele.)
Az akusztikus művészetek mostohagyermeke – a Gramofon blog hangfelvétel-esztétikai sorozata.
Akkor délutánonként az udvari oldalon besütött a nap, a falakon jól látszottak a Békésy-féle burkolatok lilás-bordós, már eléggé patinás megjelenésű színei, a szünetekben pedig az oldalkijáratnál kis csoportokban vidáman anekdotáztak a zenekar és a kórus tagjai. A stúdió belső teréből kiszakított mono technikai helyiség annyira szűk volt, hogy a hangulat szinte mindig családias volt.
Visszagondolva idillikus világ volt ez, szerettük és tiszteltük a Hatost, ott dolgozni minden hangmérnöknek, hangtechnikusnak rangot jelentett s egyben egy komoly szakmai kihívást is, hiszen éreztük, hogy a kor megváltozott hangzási követelményeinek a stúdió kis légtere egyre kevésbé felel meg.
Emellett a régi, beporosodott akusztikai burkolat, a helyenként felpúposodott padló szinte kiáltott a rekonstrukció után, ami 1965-ben be is következett, ám tervezését és kivitelezését némileg befolyásolta, hogy 1960-ban egy másik zenei stúdió is épült az épülettömb Szentkirályi utcára néző oldalán: a 22-es, melynek akusztikai próbája – enyhén szólva – nem volt felhőtlen.
