Hotelversek jazzre és egy művészi Bartók-lemez a Gramofon szeptemberi toplistáján

Benjamin Schmid hegedűművész és a Pannon Filharmonikusok gyümölcsöző együttműködésének mostanra több közös lemez az eredménye, ezek közül az egyik a Gramofon szeptemberi toplistájának harmadik helyére került – ahogy a norvég jazz-zongorista Ketil Bjørnstad és Anneli Drecker Lars Saabye Christensen hotelversei által inspirált anyaga is.

Hosszú évek óta lehetünk tanúi az osztrák hegedűművész, Benjamin Schmid és a Pannon Filharmonikusok gyümölcsöző együttműködésének Pécsett és Budapesten egyaránt. A zenekar honlapja már egyenesen „rezidens szólistaként” említi Schmidet, hiszen évről évre rendszeresen visszatérő vendég, sőt immár hanglemez-kiadványok is öregbítik a művész és a zenekar jó viszonyát.

A pécsi együttes ezzel egy olyan széles látókörű szólistát nyert meg magának, aki a hegedűirodalom agyonjátszott koncertjei mellett szívesen kalandozik korábban fel nem tárt területekre.

Egyebek mellett olyan versenyművek is szerepelnek a repertoárjában, mint Reger, Ligeti, Weinberg, Klami vagy Englund darabjai. A Bogányi Tibor vezényletével rögzített Bartók-lemezük természetesen a pécsi Kodály Központban készült, kiadója az osztrák Gramola, a végeredmény pedig mind művészi, mind hangminőség tekintetében megfelel a magas nemzetközi sztenderdeknek. Tény, hogy Schmid komoly konkurenciával néz szembe, amikor Bartók Béla hegedűversenyeinek lemezfelvételére vállalkozik, de, mint nyilatkozta: „nem egy újabb Bartók-felvétellel akartunk előállni, hanem a Bartók-felvétellel”. Hogy ez pontosan mit is jelent, azt az olvasó fantáziájára bízom, azt azonban érdemes rögzíteni: e kiadvány nagyjából egy időben jelenik meg eminens hegedűsök, Christian Tetzlaff és Renaud Capuçon azonos programot hordozó CD-ivel.

Schmid – Tetzlaffhoz hasonlóan – nem a lírai hangvétel kidomborításában erős, a fiatalkori hegedűverseny első tétele vagy a „nagy” Hegedűverseny középső tétele talán a legkevésbé izgalmas szakaszai a lemeznek.

Schmid inkább a virtuóz részekben érzi igazán otthon magát, ahol inspirált játéka, jó drámai érzéke maradéktalanul megnyilvánulhat.

Bogányi Tibor és a Pannon Filharmonikusok kísérete nem kínál semmi újdonságot, ám ez aligha lehet célja. Mindazonáltal remekül szolgálja ki a magánszólamot: Schmid egyszerűen „jó társaságban”, munkájukra igényes muzsikusok körében excellálhat, ami önmagában dicsérendő. Nincs szó hangszínvarázslatról vagy bármi efféle csodáról, azonban a zenekart kifejezetten jó formában találjuk: okos, tiszta és szélsőségektől mentes, korántsem érdektelen összteljesítményre figyelhetünk.

Ahogyan a Gutenberg-galaxist, a nyomtatott könyvet szerencsére nem tüntette el teljesen az internet, ugyanúgy a hangfelvétel-készítés és -kiadás online korszakában sem szűntek meg a fizikai hanghordozók. Sőt, az értékteremtő zenei műfajokban a kézbe vehető, szép grafikával és minőségi booklettel kínált hanglemez az elmúlt időszakban Európa-szerte felértékelődött.

A Gramofon havonta jelentkező összeállítása szubjektív toplista: ebben a hónapban mi ezeket a lemezeket hallgatjuk legszívesebben a szerkesztőségben.

Kevés olyan zenész létezik, aki annyira közel engedné lelke legbelsőbb zugaiba hallgatóját, mint a 66 éves norvég zongorista, zeneszerző, Ketil Bjørnstad. A Suite Of Poems tizenkét duett honfitársával, Anneli Drecker énekesnővel, amelyek Lars Saabye Christensen költő verseire írt darabokként csendülnek fel, ráadásként pedig egy szólózongora opus zárja az albumot.

A klasszikus alapképzettségű Bjørnstad fontos figurája mind a norvég jazzéletnek, mind az ECM lemezkiadónak, és őt magát is jegyzik költőként. Bár pályája több pontján is játszott rockosra hangolt zenét, mégis a lírai megszólalás áll közelebb hozzá. Számos korábbi lemezén is alapvető szerep jut a zene mellett az irodalomnak, pl. John Donne költészetének.

Anneli Drecker eredetileg színésznőként dolgozott, majd először a pop vonzásába került (alapítója volt a Bel Canto zenekarnak, de működött az A-HA-val is), később pedig a legkülönfélébb stílusokban próbálta ki magát. Lars Saabye Christensen Bjørnstad gyerekkori barátja, aki néhány évvel ezelőtt kezdett hotelverseket írni. A szövegek rögtön megragadták a zongoristát, hiszen maga is rengeteg időt tölt szállodai szobák vendégeként, minthogy tizenhét éves kora óta turnézó muzsikus. Drecker hasonló életmódot folytat, és számára is meghatározóak a hotelélmények, amelyeket rendre megosztott zongorista kollégájával. Innen a közös nevező hármuk közt.

A hotelvers mint műfaj felettébb eredeti ötletnek tűnik, hiszen a szállodai szoba otthonpótlékként szükségszerűen hasonló viszonyulásokat indíthat be az utazóban, mint a valóságos hazája, mégis lappang benne valamiféle idegenség, hiszen ezekben a szobákban az akárkik laknak. Legyenek ezek a helyek akárhol a világban, bizonyos mértékig egyformák.

Elmondása szerint Bjørnstad ezeket a szobákat igyekszik minél hamarabb a saját képére formálni – ahogy a versekből is nagyon jellemzően bjørnstados szerzemények születtek.

Levegős, lírai, lélekkel teli darabok.

Furcsamód a záró szerzemény érint meg leginkább, amelyben nincsenek szavak. Mert nem hiányoznak. És a lemez végére érve azt kívánom, bárcsak egyszerűen szólózongorára készült volna a többi szerzemény is. Bjørnstad ugyanis képes egymaga elzongorázni bármilyen hangulatot, megidézni az otthonosság és az otthontalanság akárhány árnyalatát.