A internetes világháló egyik tagadhatatlan előnye, hogy kapcsolatba kerülhetünk általa olyan emberekkel is, akik térben nagyon távol vannak tőlünk. Különösen hasznos lehet az ilyesmi, ha érdeklődési körünk is azonos az illetőkkel, mivel így hosszabb utazások nélkül is nagyon gyors tapasztalat- és véleménycserére adódik lehetőség egy adott témában.
Ez volt a legfőbb oka annak is, hogy viszonylag hamar csatlakoztam a Facebook nagy közösségéhez. Itt ugyanis elég hamar kialakultak olyan tematikus csoportok, kapcsolatok, amik régizenei tájékozódásomat máig is sokban megkönnyítik. Mindezeket elöljáróban azért mondtam el, mert jelen cikkem alapját egy olyan bejegyzés képezi, amire éppen a Facebook Historical Performance Reseach csoportjában lettem figyelmes.
Az írás egy kritika, ami egy nemrég Londonban lezajlott Prom koncertről szól, ahol Händel Theodora című oratóriuma hangzott el, melynek élő közvetítése a cikkben található linken is meghallgatható a BBC élő adásának felvételéről.
Mint minden hasonló jellegű írás, Andrew Benson-Wilson cikke is természetesen egy szubjektív vélemény és nem is mondható túlságosan részletes és informatív kritikának. A benne megfogalmazottak és különösen a bejegyzés által a megjelenése után a Facebookon kiváltott reakciók és persze a szerző „régizenei kritikusi” minősége azonban mind-mind egy olyan – erre, felénk szokatlan -világból adnak ízelítőt, amiről szerintem egy pár mondat erejéig érdemes szót ejteni és tán, az erre fogékonyabbaknak, levonni pár tanulságot.
Barokkhegedűsként számomra nyilván már az a tény is különleges, hogy tőlünk kissé nyugatabbra léteznek szakértő kritikusok, akik a régizenei koncertekre specializálódtak! A szerző honlapjáról kiderül, hogy angol, főként régizenével foglalkozó orgonistaként húsz évig ő volt a korábban még papíralapon megjelenő Early Music Review vezető munkatársa. Ilyen tapasztalat birtokában talán érthető, hogy az író a szokásosnál kicsit határozottabban fogalmazza meg véleményét. Azt azonban ezzel együtt is mindenképpen különlegesen bátor cselekedetként említeném, hogy
hozzá mer szólni a régizenei és egyúttal klasszikus zenei élet legfőbb tabutémájához az énekesek kérdéséhez.
Valószínűleg ez az oka annak is, hogy a fenti Facebook csoport többnyire szakirányú végzettséggel rendelkező tagjai részéről is azonnal elkezdtek záporozni a hozzászólások. Az itt található vélemények tanulmányozása már magában is felér egy régizenei mesterkurzussal, böngészésük is gondolatébresztő és sok érdekes linket is tartalmaznak. Azt, hogy aktív énekesek is részt vesznek egy ilyen diskurzusban, különösen hasznosnak találtam, hiszen így tán a kritika előbb-utóbb elérheti célját és valamiféle változást indíthat.
A szerző ugyanis, a darab keletkezési körülményeinek és szövegkönyvének, történetének rövid ismertetése után rátér a koncerten megszólaló interpretáció elemzésére. Ebben, miután kiemeli a szólisták közötti kommunikáció kivételes érzékenységét és méltatja az egyes szólisták virtuozitását, hangjuk különleges fókuszát és tisztaságát, rögtön rátér kritikájának sarkalatos pontjára: a szólisták és a kórus szoprán szólamának túlzott és stílusidegen vibrato-használatára.
Hasonló tematikájú cikkekért keresse tényfeltáró blogsorozatunkat, mely az autentikus játékmódokról, korhű hangszerekről és arról szól, hogy mostanság koncerteken, CD felvételeken mi bujkál a “barokk között”.
Mást nem is kritizál rövid összefoglalójában (nem említi például a hegedűk, szerintem egyértelműen hallhatóan az autentikustól igen távol eső technikáját és a szokásos, kamubarokk trombiták használatát), de már ezzel is a reakciók özönét indítja meg pro és kontra. A közvetítést hallgatva ugyan az a véleményem alakult ki, hogy a világ minden részén számos, ennél lényegesen gyengébb produkciót hallhat a nagyérdemű „autentikusnak” titulálva, mégis hasznosnak és fontosnak gondolom a cikket, mivel rávilágít egy egyre létező problémára, ahogyan ezt a kommentek is megerősítik. Azok számára, akiknek nem áll módjában a teljes hozzászólás-folyam végigolvasása, álljon itt pár szemelvény:
Jogos a kritika, ami a szólistákat és a kórus szopránokat illeti. Felhívnám még a figyelmet a recitativókra,(amiket énekbeszéd helyett mindig énekelve adnak elő) és a kellemetlen rikoltásokra néhány magas hang esetében….meddig fogják még az énekesek folytatni, hogy tönkreteszik Handel műveit ilyen korhűség szempontjából tudatlan módon?
„Nem csak Handelről van szó! Nagyon kevés énekes képes egynél több fajta módon énekelni és kétlem, hogy zenei intézményekben, kivéve a régizenei tanszakokat, valaha is felmerült a gondolat, hogy különböző korszakok/zeneszerzők műveit különbözőképpen kéne énekelni. Ez olyan érzést kelt a stílust illetően, mintha az előadók két párhuzamos világot képviselnének a színpadon – egyet az énekesek, egy másikat a zenekar.”
„Énekes növendékként az a véleményem, hogy a stíluskülönbségek az éneklésben sokkal kisebbek, mint azt általában képzelik. Más szóval, az énektechnika változtatása nem egészséges, ezért nem kívánatos. Ezek olyan dolgok, amit egy énekesnek a gyakorlatban kell megtanulnia. Régebben, mikor azt gondoltam, hogy jól illik a hangom Handelhez, a tanáraim azonban biztosítottak róla, hogy egyszerűen csak nem énekeltem jól.”
Egy mai könyvben olvastam: elképzelhetetlen lenne ma úgy énekelni, ahogyan Rossini idejében tették. Miért? Feltételezhetően annak idején pont megfelelt Rossininek, ahogyan énekeltek. A jó éneklésről alkotott elképzeléseink változtak. A gond csak az, hogy ma egy énekesnek egy sokoldalú technikára van szüksége, míg korábban mindig csak modern zenét énekeltek.
„ Ha az énektechnika megváltoztatása káros, ez azt jelenti, hogy csak egy optimális énektechnika létezik? Feltételezem ebben az esetben a modern klasszikus éneklés metódusára gondol, ahogyan azt tanítják. Ezek szerint ez minden más megközelítés felett áll?”
„ A nehézségek abból erednek, hogy a nyugati klasszikus énekiskolák gyakran különösen szűklátókörűek, ami az egészséges énektechnikát illeti, és csak mostanában kezdik elfogadni a tradíción kívül eső stílusokat, mint egyenértékű modelleket….Hosszú még az út a historikus énektechnikákig és úgy hiszem, az egy létező megfelelő, egészséges énektechnika mítosza ennek útjában áll.”
Úgy tűnik a HIP ugyanúgy kialakította már a saját akadémiáját, elvárásait, sőt iparát… Azt gondolom, a romantikával való szembeszegülés inkább ideológiájában, mint korhűségében volt igaz….Úgy gondolom, a késő romantikus előadók, akiknek a felvételei ránk maradtak a 20. század elejéről, a régizenélés sokkal több tulajdonságával rendelkeztek, mint néhány modern HIP előadó.
„Számomra a vibrato egy alapvető része a szabad, zengő és magával ragadó hangnak. Úgy gondolom, természetellenes bármelyik énekes tradícióban, ha a legjobban zengő és szabad hangokat díszítésnek tekintik és a korlátozott, kevésbé zengő hangot tartják alapvetőnek, de lehetséges hogy ez inkább esztétikai különbség.”
„Minden énekes tradíción belül számtalan különböző testfelépítéssel kell számolni, akik közül egyesek nyak- és az állkapocsizmai jobban boldogulnak a helyzettel, amit a feszültséggel teli éneklés okoz.”
Nem tudok egyetérteni a véleménnyel, hogy a vibrato az egészséges éneklés szükséges része kutatásaim, ha végre kiadásra kerülnek, bizonyítani fogják, hogy az egészséges egyenes hang volt a kiindulási alap végig az egész 18. században.
„Sok kommentben panaszolják itt, hogy míg a hangszeresek sokat tettek a historikus előadási gyakorlatért a korabeli forrásokat kutatva, addig az énekesek egyáltalán nem járták be ezt az utat. Egyrészt, tapasztalataim szerint egyre több énekes vállalkozik ilyesmire és belátja ennek szükségességét, a folyamat tehát lassan bár, de megindult …másrészt azonban sokkal fontosabb megjegyezni, hogy éneklést nem lehet könyvekből tanulni. Alapvető különbségek vannak a hangszerjáték és az éneklés között. Az előbbieknek lényegesen könnyebb a források alapján egy meggyőző, egészséges technika kifejlesztése.”
Valóbban vannak már régizenész énekesek, akik a 18. század esztétikai elvárásainak kiválóan megfelelő módon tudnak énekelni és ez semmilyen károsodást nem okoz a hangszálaikban. Mint ahogyan fantasztikus egyenes hangú éneklést lehet találni más műfajokban is, mint például a népzene, country, bluegrass, pop és jazz keretein belül.
És így tovább, hozzászólások hosszú során át…
Aki rászánja az időt, és végigböngészi a kommenteket, a korabeli vibratoval foglalkozó források remek kis listáját is megtalálhatja a bejegyzésekben és szokásos érvként az orgona Vox humana regisztere is szóba kerül. A mai zenehallgató közönség számára meggyőző és elfogadható véleményt formálni a témában nem túl egyszerű és mindenekelőtt nagy szakmai felkészültséget és lexikális tudást igényel. A kérdésfelvetés szerintem mindenképpen jogos és nem csak a régizenével, hanem az általános énekes képzéssel kapcsolatban is.
Ezért szándékomban is áll visszatérni rá egy későbbi cikkben. Addig is sok szép koncertélményt és a véleményformáláshoz szükséges, a hasonló részletekre is figyelmes zenehallgatást kívánok minden kedves olvasómnak!