Édesapja emlékének szentelte új lemezét Joshua Redman

A Szent Efrém Férfikar már-már visszatérő vendég a Gramofon toplistáján és Joshua Redman lemezeit is rendre a legjobbak közé sorolják a kritikusok. Nincs ez másként ebben a hónapban sem: az énekegyüttes Faragó Béla legújabb lemezével, Redman pedig édesapja emléke előtt tisztelgésével került a harmadik helyre.

Faragó Béla legújabb lemezén – amint arra az Előszó alcíme is utal – Vázlatok egy önarcképhez – a szerző minden eddigi zenei tevékenységének emlékét ott találjuk. Megjelennek stílusok, melyek hatottak zeneszerzői gondolkodására, ott vannak azoknak az együtteseknek a zenei lenyomatai, melyekben aktív muzsikusként tevékenykedett, és bizonyára a Zeneakadémia professzorának jazz-zeneszerzés órái is felbukkannak valamilyen formában a kompozíciókban. A lemez közel huszonöt évet fog át, az 1986 és 2009 közötti alkotói periódus azon műveiből ad ízelítőt, melyekben az énekhang – ezzel együtt pedig a szöveg – meghatározó szerepet töltött be a darabokban.

Az első nagy blokk Franz Kafka Az átváltozás című elbeszélése alapján készült opera keresztmetszete. Voltaképpen az opera kórustételeiből összeállított szvit – Pormacska dalok és táncok – tizenkét tétele meséli el Gregor Samsa utazó ügynök történetét, aki egy nap arra ébredt, hogy bogárrá változott.

A Faragó-műben a főhős lelki és fizikai küzdelmét, az élettől való búcsúját a Kafka-novellában nem szereplő „kitalált” lények, a pormacskák kísérik. A dalmű során a főhőst ők vigasztalják, ők fedezik fel új képességeit, ők kísérik el az élet utolsó pillanataiban. A szvit tételeiben.

Faragó Béla nem csak a színpadi történést foglalja össze, hanem a vokális zene történetét is. Hallhatunk gregorián utánzatot, megjelenik a korai többszólamúság, a madrigál, a barokk korál allúziója, a bel canto, a népdalra emlékeztető megszólalások, sőt, zörej- és testhangok is.

A kivételes feladatra kivételes előadók vállalkoztak: a Szent Efrém Férfikar négy jeles tagja – Bubnó Tamás és Márk, Philipp György és Silló György. Művészi sokoldalúságuknak köszönhetően virtuózan váltanak egyik énekstílusról a másikra, melyhez két tételben Kántor Balázs csellóhangja társul.

A középső blokk hét József Attila-vers megzenésítése. Károlyi Katalin mezzoszopránja rendkívül érzékletesen jeleníti meg a versek hangulatát, énekét Kerek István hegedűje és a szerző zongorajátéka teszi teljessé. A lemez utolsó része, a Hortobágyi Lászlóval közös Nem lett-e hűvösebb? címet viselő alkotás új dimenziókat nyit meg a 21. századi zeneszerzésben, ahol az indiai rága és a repetitív zene alkalmazásával a régi és a modern ad randevút egymásnak.

Ahogyan a Gutenberg-galaxist, a nyomtatott könyvet szerencsére nem tüntette el teljesen az internet, ugyanúgy a hangfelvétel-készítés és -kiadás online korszakában sem szűntek meg a fizikai hanghordozók. Sőt, az értékteremtő zenei műfajokban a kézbe vehető, szép grafikával és minőségi booklettel kínált hanglemez az elmúlt időszakban Európa-szerte felértékelődött.

A Gramofon havonta jelentkező összeállítása szubjektív toplista: ebben a hónapban mi ezeket a lemezeket hallgatjuk legszívesebben a szerkesztőségben.

Tisztelgés a tisztelgők előtt. Joshua Redman, napjaink ünnepelt szaxofonosa édesapja, az ugyancsak tenorszaxofonos Dewey Redman szellemét idézi meg legújabb lemezén. Okkal teszi: a nála fontosabb, újító szerepet vivő, 2006-ban elhunyt idősebb Redman életében nem kapta meg azt az elismerést, ami megillette volna. 1967–74 között hét évet töltött a free jazz úttörője, Ornette Coleman oldalán, majd az élmény hatására 1976-ban az egykori játszótársakkal – Don Cherry trombitással, Charlie Haden bőgőssel és Ed Blackwell dobossal – létrehozott Old and New Dreams kvartettben a mester korai repertoárjának interpretálásával egy évtizeden át őrizte a lángot.

A Still Dreaming kiváló hangszeresekből alakult csapata ezt a felállást követi: Joshua tenorszaxofonon, Ron Miles trombitán játszik, Scott Colley bőgőzik, Brian Blade dobol. A lemezen egy-egy kompozíció hangzik el Colemantól (Comme Il Faut) és Hadentől (Playing), kettő Colley, négy pedig Joshua szerzeménye.

Az emlékezés szándéka nyilvánvaló, egyértelmű a kapcsolódás Coleman és az Old and New Dreams határokat feszegető zenéjéhez. Mindjárt a lemezt nyitó New Year (Colley) úgy hangzik, mintha Coleman 1960-as Change of the Century albumáról lépett volna elő. Az akkori életérzés és közlésmód persze nem rekonstruálható:

ami ötven éve újdonságként hatott, mára beépült a jazz kifejezőkészletébe; harmóniák szabad kezelése, a ritmus tördelése, az interaktivitás követelménye széles körben érvényesülő normává vált.

Az éthosz és a teljesítmény méltánylásán túl a cél ezért alighanem a történeti folytonosság hangsúlyozása. A vezető szerepet itt is a szaxofon-trombita kettős viszi, mindenekelőtt a remek szólisztikus képességű Joshua, akinek játéka virtuózabb, de kevésbé szabálytalan, mint édesapjáé volt. Ami egykor vérre menő vállalásnak számított, ma technikai feladványként jelenik meg a muzsikusok előtt. Óhatatlan az összehasonlítás Cherry trombitálásával is; Miles érzékeny, intelligens előadásmódja simulékonyan illeszkedik a szaxofon szólamaihoz, de nincs meg benne annak robbanékonysága, kiszámíthatatlansága. A míves zene az elődök példáját megidéző, fergeteges tempójú első két szám után csendesebb, strukturáltabb mederbe terelődik, és sikerrel teremti meg az eltervezettség és a rögönzések spontaneitásának egyensúlyát.