Az Artportal.hu első alkalommal lépett ki az offline világba, és ezt mindjárt egy kortárs képzőművészeti előadás-sorozattal tette. A helyszínek olyan galériák, ahova – Nagy Gergely, a lap főszerkesztőjének meghatározása szerint – nem könnyű, de érdemes bejutni, az előadók pedig – ezt már én teszem hozzá – olyan szakemberek, akiket hallgatva nem csupán a kortárs képzőművészetben mozoghatunk otthonosan, de akár magunk is műgyűjtővé avanzsálhatunk.
Kutatok az emlékeim között, mikor került be kortárs képzőművészet a hírmédiába. Gyanítom, Jeff Koonst, Cicciolina egykori férjeként vagy a Louis Vuitton nem túl régi táskáinak tervezőjeként hamarabb azonosítják, mint kortárs képzőművészként. Damien Hirst sem elsősorban a műtárgyai elemzése, hanem inkább azok csillagászati árai kapcsán kerül be a sajtóba, annak sem mindig a szeriőz lapjaira.
A 2012-es londoni olimpia idején az Orbitot nap mint nap láttuk a közvetítésekben, mégsem hoznák össze a kilátót a legfeketébb fekete színt levédetni kívánó Anish Kapoorral. Érdekes, botrányos, bulváros – ennyi lenne a kortárs művészeti diskurzus?
Szerencsére azért ennél több, erősített meg bennünket Szoboszlai János – kurátor, publicista, intézményvezető, műkereskedő, egyetemi oktató, ez mind állhatott és/vagy állhat a névjegykártyáján. De egy évi hárommilliárd dolláros piac többet is érdemel. Különösen azért, mert ez a befektetés már kulturális szerepvállalásnak sem utolsó akár a magán-, akár az közszférát tekintjük. Gyorsan szögezzük le, most olyan alkotásokról beszélünk, amelyek a művészet nyelvét megújítják, amelyek nem csupán befektetések, de a jövőt is építik, és akkor az identitásképző, meg a világnézet-befolyásoló erőről még nem is beszéltünk.
Tehát ott tartottunk, hogy van egy piac, amelynek szereplőiről, viszonyairól és tranzakcióiról, struktúrájáról és folyamatairól szólt az artportal:képző! első alkalma. (Engedjenek meg egy privát megjegyzést. Zene volt színházkritikus füleimnek – ha szabad ezt a szép képzavart használnom –, amikor Szoboszlai János úgy fogalmazott, a művészet intézményes keretében megtalálható nem csupán az alkotó és a gyűjtő, a múzeum, a galéria, a képző iskolák, az állami kultúrpolitika intézményei, de a művészettörténész, sőt a kritika is, mert a jelenkori színházművészet alkotóinak nagy többsége finoman szólva sem kritikabarát.)
Esett szó arról, hogyan lesz a kezdőből befutott művész, mi az a transzparens út, amit be kell járni, ehhez milyen anyagi háttér szükséges, és azt hogyan lehet előteremteni. Előkerültek azok a legitimációs érvek, amelyek egyik lépcsőfokról a másikra helyezik, egy bizonyos magasságtól pedig önálló branddé teszik az alkotót, és a műre kitehető árcédulát is meghatározzák. Miközben a pályakezdő művésznek is ugyanannyiba kerül az ecset meg a kalapács mint a befutottnak. Az értékek viszont nem szentencializálhatók.
„Hogy mi a művészet, azt megállapítani nem, csak eldönteni lehet”
– idézte Szoboszlai Erdély Miklós Téziseit, és azonnal hozzátette Szentjóby Tamás parafrázisát: „Hogy mi a műalkotás ára, azt megállapítani nem, csak eldönteni lehet.” Ez pedig a kánonképzők felelőssége, akik közé egyaránt odatartoznak a közgyűjteményi szakértők és a magánbefektetők is.
A szempontrendszerek időnként eltérhetnek, sőt egy-egy kollekció tekintetében akár módosulhatnak, elég ha a világ különböző pontjain megtalálható Guggenheim és a Ludwig Múzeumokra, vagy ha korban közelebb ugrunk, a Saatchi Galleryre gondolunk. Náluk a jövőnek szóló befektetés nem csupán anyagi, de intellektuális is, felelősségüket pedig komolyan veszik: nem tüntetik el, hanem láthatóvá teszik, azaz kiállítják a műalkotást. Mert diskurzust csak az indít, ami látható.
Az artportal : képző előadás-sorozat témáit, előadóit itt találja
