Halas Dóra: „Az összhangot nem uniformizálással, hanem odafigyeléssel lehet létrehozni”

Halas Dóra (fotó: Posztós János)

Halas Dórával, a Soharóza kórus vezetőjével annak kapcsán találkoztunk, hogy hamarosan bemutatja az általa kifejlesztett KOMP-ot, azaz kollektív komponálási módszert az Európai Kórusszövetség következő, Törökországban megrendezendő éves gyűlésén, illetve az ahhoz kapcsolódó „singing outside the box” tematikájú konferenciáján. Beszélgetésünk azonban hamar elkalandozik más témák felé is. Előkerülnek színházi előadások, a kórus közreműködésének különleges teatralitása, és szó esik arról is, miért mondjuk olyan sokan, nem tudunk énekelni.

– A doktori dolgozatod témája a kórusimprovizáció volt, és 2013-ban védted meg. Volt bármilyen hatása? Kijutott a híre a Zeneakadémia falain túlra az elmúlt öt évben?

– Itthon nem, de ennek az is az oka, hogy a doktori védés után négy évig Bécsben éltünk. Bár alapvetően konzervatív város, mégis nyitottságot tapasztaltam, kísérletező kedvet – nagyobbat, mint itthon –, és akik ott hallottak róla, ráharaptak. Tartottam workshopot karnagyoknak az egyetemen és énekeseknek, illetve szakmabelieknek kórusfesztiválon is.

– Mi lehet az oka annak, hogy itthon kevésbé bátrak a karnagyok?

– Talán az, hogy van egy nagy hagyományú, jól működő rendszer, ami külföldön is sikeres – elég csak arra gondolnunk, Japánban vagy Amerikában milyen keresett a Kodály-módszer. És ez valóban jó dolog, viszont a mai magyar oktatási rendszerben, a heti egy énekórával rettenetesen nehéz megvalósítani.

Ez a generációkon átívelő sikertörténet lehet az ok, hogy még mindig nem szívesen mozdulunk ki más irányokba.

A magyartól eltérő oktatási rendszerben nőttem fel, mert gyerekkoromban külföldön éltünk, úgyhogy azt hiszem, ami miatt a zenéről másképp gondolkodom, alapvetően abból adódik, hogy az oktatási rendszerről más képem alakult ki.

– Vállaltan teljesen kívülállóként számomra két dolog tűnik fel a magyar kóruséletben. Az egyik a nemzetközi kórusversenyeken elért kiváló eredmények. Te is léptél fel zsűri előtt, sőt ültél is zsűriben. Mi az, ami mérhető?

– Én is klasszikus kórusban kezdtem az éneklést és a kórusvezetést is, és szakmailag, technikailag sokat tanultam belőle. Ugyanakkor abszurdnak érzem azt versenyeztetni, hogyan énekelnek a kórusok, mert elsősorban nem erről kellene, hogy szóljon az éneklés, hanem a kifejezésről és a közösségépítésről. Arról például, hogy az éneklés valóban mindenkié – ahogyan azt például a Csíkszerdával csinálja Tóth Árpád, akivel a Halastóban együtt dolgoztunk. Amit mi szeretnénk, abban is természetesen megtalálható ez a két szempont, de mi azért működünk együtt annyiféle művészeti ág képviselőjével, hogy új megközelítésben keressük a kapcsolódási pontokat, és ebből valami innovatív dolog jöhessen létre. Ezek után furcsa azt mérni, melyik kórus énekel tisztábban, melyik mondja szebben a szöveget. A zsűri jórészt technikai dolgokat mér, miközben a hangzás, az intonáció, a szövegmondás eszköz, nem pedig cél. Ezzel szemben a kifejezés sokkal kisebb súllyal esik latba, még a művészképzésben is. Holott arra kellene törekedni, hogy az előadónak legyen mondanivalója, és az interpretációt ezekkel a technikai eszközökkel segítsük. Úgy érzem, itt komoly elcsúszás van. Olyan ez, mintha a festményeket az alapján értékelnénk, milyen minőségű ecsettel festette az alkotó.

– A másik furcsaság pedig az – és ez nem csupán magyar sajátosság –, hogy egy jelmezben fellépő kórus, amelynek tagjai szétszóródnak a térben, vagy valamilyen koreográfiát is végrehajtanak, revelatív erővel tud hatni. Miközben úgy tűnik az én nem szakavatott, de sok színházat látott szememnek-fülemnek, hogy hiába érzik magukat reformernek, ez csak külsőség, nem lényegi hozzáállás-változás.

– Óriási erővel tud elterjedni a kórusok között egy-egy új ötlet, legyen az koreográfia vagy egy új megközelítésű kompozíció, ami eltér a hagyományostól. Hirtelen mindenki ilyeneket kezd előadni, csupán lemásolják az új ötletet és egyáltalán nem érzem, hogy a sajátjuk lenne. Láttam például olyan spanyol gyerekkart, akik amellett, hogy gyönyörűen énekeltek, fantasztikus kisugárzású előadók is voltak. Saját koreográfiát használtak, amit elementáris erővel tudtak átadni a közönségnek. Ezt érvényesnek és hitelesnek éreztem. Ugyanez azonban

nem működik, ha csak másolunk, utánozunk, nem használjuk a saját gondolatainkat, ötleteinket.

Van egy erősen meghatározott útja az európai kóruskultúrának. Úgy tudnám leírni, hogy van egy széles sztráda, rajta régizenétől, jazzen át a népzenéig sokféle műfaj képviselői haladnak egyfelé. Azt nem érzékelem, hogy lennének leágazások, kitérők, meglepetések, és nyilván ezért is jött létre a „singing out of the box” mozgalom, hogy a hagyományos kórusokat egy picit megmozgassák.

– A KOMP az elmúlt 15 év karnagyi munkájának összegzése. Az egyes állomások összefüggenek az aktuális kórusaiddal?

– Persze, de ebben nem volt tudatosság, csak dolgoztam az aktuális kórusaimmal. Mostanra jutottam el oda, hogy szívesen megosztanám ezt a tapasztalatot karnagyokkal, tanárokkal, akár óvónőkkel is. Olvashatunk elemzéseket arról, hogyan viselkednek a munkában a különböző generációk. A Z-generációról például azt, hogy a gyorsan elért siker és a játékosság mennyire fontos számukra. Tanítottam fiatalokat és elég sok fiatal van a kórusomban – teljesen alá tudom támasztani ezeket az analíziseket, nem véletlen, hogy én is a játékosság felé orientálódtam. A játék felszabadít, közben pedig úgy fejlődnek, hogy észre sem veszik.

A Soharóza kórus

A másik lényeges eleme a módszernek az egyéniség figyelembe vétele. Nagyon szeretem, hogy mindenkinek más a hangja. Az összhangot nem uniformizálással, hanem odafigyeléssel lehet létrehozni. És ahhoz sem kell háttértudás, hogy zenét hozzunk létre.

Sokszor érzem, hogy az amatőröknek jobb, eredetibb ötleteik vannak, egyszerűen azért, mert nem kötik őket a tanult szabályok. Eközben lehetőséget kapnak arra, hogy belevigyék saját magukat is.

Itt egy konkrét példa: az egyik gyakorlatban körben állunk, és elkezdek egy repetitív dolgot. Nem kell, hogy zenei hang legyen, lehet zaj is, elég például annyi: cakacaka-cakacaka. Egy valódi vagy képzeletbeli labdát tovább dobok, és míg a következő egy új, szintén repetitív ötletet visz bele, én folytatom a magamét. A labda ismét új emberhez kerül, aki egy új ötlettel gazdagítja az előzőeket, és így tovább addig, amíg tart a levegő, mert akinek elfogy a levegője, kiszáll, és belép egy új szólam. Valóban random, hogy kihez kerül tovább a labda, de csak látszólag random, ahogyan a játék zeneszerzőnek is tekinthető résztvevői szervesen építik és alakítják a művet, mert reagálnak az addig hallottakra. Ezt bárki meg tudja csinálni, és ami még fontos, hiányzik belőle a stressz és a teljesítménykényszer. Miközben nem könnyű elérni, hogy valaki merje vállalni, hogy van egy ötlete. Én például vállaltan sokszor „lopok” egy-egy zenei ötletet valahonnan, amivel elkezdek dolgozni, de a munka közben úgy átalakul, hogy a végén egészen más lesz belőle a kiindulási ponthoz képest, mert mindenki beleteszi a magáét, egymásra hat a közösség.

– Tehát akkor a KOMP nem egy előíró módszer, hanem inkább egy keretrendszer, amit a használó a maga kórusára tud szabni?

– Alapvetően azt szeretném elérni, hogy minden karnagy legyen nyitott arra, ami megszólal.

Nincs olyan soharózás próba, ahol ne történne valami váratlan.

Egy mozgásgyakorlatban, egy olyan helyzetben, amikor fizikai kontaktusba kerülnek a kórustagok, vagy nem is kell az érintkezés, már abból is meglepő születhet, ha csak egymás szemébe kell énekelni a kórustagoknak. Ilyenkor érzem, hogy ez annyira jó, hogy tovább kell vinni, módosítani kell a gyakorlaton, továbbgondolni, így kerülünk bele egy flow-ba. De olyan is van, hogy rossz gyakorlatot hozok vagy a helyszínen rossz döntést hozok, és nehezen tudunk kikeveredni a mélyrepülésből. Mára már azt is elfogadtam, ha valami nem működik. Az is az élet része, de a kísérletezésnek mindig meg kell adni az esélyt. Nem sikerült, nem baj, próbáljuk újra. Az biztos, hogy nem szabad elvárásokkal közelíteni, és nem szabad elvenni annak a lehetőségét, hogy valami organikusan fejlődjön.

Halas Dóra (fotó: Csibi Szilvia)

– A KOMP név bennem rengeteg asszociációt elindított: benne van a komponálás, a kollektív, belehallom a művészetpedagógia összetétel kezdőbetűit is, de a víz két partját, tágabban értelmezve különböző világokat összekötő közlekedési eszköz is lehet. Melyik a sok közül?

– Rövid, nemzetközileg is érthető, értelmezhető rövidítést kerestünk a collective composition-re. K-val írva kicsit egzotikusabbnak tűnik talán. De az nagyon jó, hogy ennyi mindent behoz.

– Térjünk még vissza a színházhoz. A Soharóza koncertjeinek a teatralitása hogyan jön létre, az mennyire tudatos?

– Egyáltalán nem tudatos, az is egy magától történő eredmény, nem pedig cél.

– És a színházi előadások, azok, amelyekben alkotók vagytok, mint a Tabu kollekció vagy Az ügy, hogyan jönnek létre? Igaz, azok sem tekinthetők hagyományosnak, ez utóbbiak műfaja catwalk koncert, Nagy Fruzsina jelmeztervező közreműködésével kifutók és a koncerttermek világa találkozik.

– Örülök, ha színházként tekintenek rá, de nem színházat akarunk csinálni. Amikor rendezem ezeket, a fejemben zenei dramaturgia működik: a szünetet zenei szünetként érzem, formai megnyilvánulása ennek viszont már színházi szünet.

A zene nyelve absztrakt, ha nem beszéled, azaz ha nem ismered fel egy műben a zenetörténeti utalásrendszereket és összefüggéseket, csak egy réteg jut el hozzád.

Talán azért is csökkent a klasszikus zene iránti érdeklődés, mert ennek a nyelvnek nem vagyunk már a birtokában. A színházban, ahol a szöveg, a látvány és a koreográfia is segít, a befogadás könnyebbé válik. Fruzsi jelmezeiben is van egy különös, másféle érzékekből építkező dramaturgia, amitől konkrétabbá válik a történet. A Tabu kollekciónál a szövegek angol nyelvűek voltak, Az ügynél viszont Fekete Ádám magyar szöveget írt, amitől szintén közelebb kerülnek az alapanyaghoz és a formához a nézők.

Nagy Fruzsina: „Az volt az álmom, hogy éneklő modellek mutassák be a jelmezeimet”

– És amikor alkalmazott közreműködőként dolgoztok az előadásban? 

– Azt is nagyon szeretem, mert egészen más síkokra, témákra vezet el. A Folyamatos múlt kiállítás megnyitójához készített performansz témája például a szocreál volt; kutattunk utána, beszélgettünk arról, kinek mit jelent, és aztán ezt közösen fogalmaztuk meg zenében. Ezek a műfajok közt lebegő összművészeti projektek nagyon érdekesek szerintem. Abban van hiányérzetem, amikor tisztán zenei dolgokkal foglalkozunk, mostanában fogalmazódott meg bennem, mennyire igényelném ezeket. A Soharózával most kezdtünk el készülni a tizedik szülinapi koncertünkre. Szeretném, ha rólunk szólna, a közös tíz évünkről, de nem ragadna bele valamiféle öncélú nosztalgiába, hanem valami előremutatót is találna benne a közönség. Mondjuk, hogy úgy összegezzük az első tíz évünket, hogy azzal megmutatjuk, mi lesz a következő tíz évben. Per pillanat azt érzem,  az összművészeti produkcióink mellett a zenei arculatunkat kell erősíteni, harmadik pillérként pedig a tanítás, pedagógia, workshopolás kapna teret.