Gyakran találkozunk itt, az Egyesült Államokban azzal a jelenséggel, hogy Magyarországról teljesen más formában, más színben jelenik meg az amerikai kultúra, s benne a nyugati parti Kalifornia állam kulturális élete. Az Operaház New York-i turnéja kapcsán Fejes Eleonóra, az észak-kaliforniai Hungarian Connection Gála szervezője írta meg nekünk véleményét az amerikai kultúra rétegződéséről.
Az egyik legfontosabb jellegzetesség, ami a kulturális élet teljes szerkezetét és jellegét meghatározza, az, hogy az a világ egyelőre még anyagi-pénzügyi értelemben vett leggazdagabb országában egyáltalán nem létezik központi, szövetségi kultúra, valamint oktatási stratégia, és finanszírozás. Ez érvényes a gyerekkori oktatástól kezdve a legnagyobb világhírű intézményekre, mint a Metropolitan Opera New Yorkban, vagy a San Francisco Opera. A szövetségi, tagállami kormány, vagy a helyi önkormányzatok egy centtel sem járulnak hozzá ezen intézmények működéséhez, fenntartásához. Mindenki privát finanszírozásból tartja fenn magát, kis magánadományoktól kezdve, gazdag családok által fenntartott alapítványokig.
A kulturális, művészeti intézmények, együttesek energiájuk nagy részét kell a pénzalapok előteremtésére fordítsák, a „fund raising” kulcsfontosságú.
Aki nem jól gazdálkodik, tönkremegy, nem tudja biztosítani a működését. Nemrég szűnt meg Észak-Kalifornia egyik legnagyobb városa, San José balettegyüttese. Habár San José a Szilícium-völgy szívében található, ahova, az ott működő cégek vagyonát alapul véve a világ legnagyobb vagyona koncentrálódik, a város képtelen volt fenntartani egy harminc-negyven fős társulatot.
Az új pénz híresen nem adakozó, a filantróp tevékenység az úgynevezett régi családok szokása. Sokszor a magas bérleti költségek válnak megfizethetetlenné, illetve művészileg sem lehet fenntartani egy társulatot jóformán csak fizetetlen tagokból, vagy alig kezdőkből. Mivel a művészet nem kínál életpályamodellt, általában a művészhez az éhező jelző társul,
errefelé „starving artistnak” mondják azt, aki képtelen megélni,
és természetesen ilyen bizonytalan körülmények között a családalapítás is kizárt. Ezért vannak, akik húszas éveikben elszegődnek ugyan valamilyen együtteshez, társulathoz, zenekarba, de később civil állást választanak. Fokozottan igaz ez a férfiakra.
Az Operaház turnéjának eseményeit ebben a cikkben foglaltuk össze:
Az amerikai kultúra következő maghatározó vonása az elit jelleg. A magaskultúra és a klasszikus kultúra a szélesebb rétegek számára egyre inkább idegen furcsaság, egy nagyon szűk elit tartja fenn és élvezi. Magyarországról nézve csak New Yorkról hallunk, a Metropolitan Operáról, a New York City Ballet-ről vagy a Carnegie Hallról. Az Egyesült Államok azonban egy több mint háromszáz milliós ország, az opera- és koncertlátogató New York-i, San Franciscó-i vagy éppen bostoni, houstoni elit semmit nem mond el a kultúra és a társadalom kapcsolatáról. A kultúra szó használata is eltér az Európában használt fogalom értelmétől, miszerint a kultúrát történelmi folytonosságként, a fizikálisan minket körülvevő, ember által teremtett környezet egészeként, valamint a szellemi-intellektuális alkotások komplex egészeként értelmezzük.
Itt nem is nagyon tudnak a kultúrával, mint fogalommal mit kezdeni, egyfajta népi-etnikai jelenségként értelmezik.
A tánc például valamelyik itt élő etnikum tánca, polinéz, nyugat-afrikai, kelet-ázsiai stb. Mivel a kultúra hiányzik a szótárból, azt leginkább a művészet és az oktatás fogalmakkal igyekeznek pótolni. A művészet a kultúra legmagasabb szinten megnyilvánuló eredménye, magaskultúra nem létezik hétköznapi kultúra nélkül. Itt a legamatőrebb önkifejező megnyilvánulást is, egy képzetlen, tehetségtelen gyerek vagy felnőtt műkedvelő zenei előadását, táncát vagy képzőművészeti próbálkozását sajnos művészetként aposztrofálják. A minden zenei képzettséget nélkülöző kislány fülsértő éneklése (általában egy Disney- vagy musicaldalt, illetve pop-rock darabot ad elő), „very talented, good job” elismerést érdemel. Minden realisztikus alap nélkül. Ahogy egy értelmes szülő mondta, itt már a jó a rossz, és a rossz a jó.
Amikor megemlítettem egy Elk Grove Arts Advocacy összejövetelen, hogy nem helyes kisgyerekeknek popzenét oktatni és hivatkoztam Kodályra, azonnal durván elhallgattattak.
Természetesen többet nem mentem. Nagyon rövid idő elég, hogy a végtelenül amatőr, sarlatánok által uralt szerkezetet átlássa valaki. Fontos megemlíteni azt is, hogy az Egyesült Államokban nincs ének-zene tanár. Az ország nagy részében már eltűnt az ének-zene, mint tantárgy. Megjegyzem, ha valami „rendszerhiba” folytán országosan bevezetnék, a világ összes tanára sem lenne elég. Zene csak iskola utáni programok keretében létezik, mint például egy tanítást követő szakkör, hetente egyszer, legfeljebb kétszer.
A mai amerikai társadalom aktuális kérdéseiről legutóbb Vajda Gergellyel beszélgettünk:
Vajda Gergely: „A rendszer működését az jelzi, hogy folyamatosan hibái vannak”
A „school band”, vagyis az iskolai zenekar azt jelenti, hogy zenei alapképzettséggel nem rendelkező gyerekek választanak egy hangszert – az nem számít, mire alkalmasak –, aztán pedig az történik, ami nekik éppen tetszik. A zenekar vezetője egy szintén hasonló szakköri háttérrel rendelkező, valamilyen szakos tanár. A zenei képzés ráadásul már fizetős, nincs benne a kurrikuláris anyagban. Gyakran látni alsó tagozatos gyerekeket, ahogy rapzenére és egyéb, nem oktatási keretek közé illő zenére rázzák magukat valami kétséges tanár irányításával óraközi szünetekben.
A legnépszerűbb a táncoktatás. Az Egyesült Államokban van a világ legtöbb rekreációs táncosa, nagyon sok tánciskola működik errefelé, természetesen hihetetlen alacsony színvonalon. Tánctanárképzés sincs, néhány korábbi tanítvány folytatja tanárként, teljesen eluralkodtak a gyakran ízléstelen táncstílusok, amelyek minden standard alapképzést nélkülöznek. A szülők élnek-halnak kislányaik kommersz, abszolút nem életkorhoz illő táncaiért.
A táncversenyek országos haknivállakozásokká nőttek ki magukat, jelentős bevételt produkálva.
Azok a gyerekek nyernek, akik iskolája a legnagyobb számú versenyzővel van jelen, azaz legtöbb bevételt hozza a viadalnak. Ez egy nagyobb iskola esetében akár tíz-húszezer dollár is lehet.
Volt módunk egy „outreach” program keretében sacramentói általános iskolákban gyerekekkel közvetlen kontaktust kialakítani. Habár Sacramento Kalifornia állam fővárosa, leginkább a „cow town”, azaz tehenészváros jelzővel illetik. A lakosság úgy hetven-nyolcvan etnikai csoportból kerül ki. Jelenleg a fehér, európai hátterű fiatal lakosság már csak húsz százalék körüli itt. A legtörekvőbbek a különböző ázsiai népcsoportok, utánuk pedig a dél-amerikaiak. A fehérek sem állnak jól, sok az úgy nevezett „white trash”, vagyis a gazdaságilag és szellemileg lecsúszott egyén. A legrosszabb az afro-amerikai közösség állapota. Egy zömmel fekete gyerekek által látogatott iskolában két-háromszázból négy-öt tette csak fel a kezét, hogy tudja mi a Diótörő. A balettban nincs még egy olyan ország, ahol a műfaj és társulatok puszta léte ennyire erre a népszerű karácsonyi balettre alapozódna. Szinte művészet nem hallani róla, de Sacramentóban gyerekek tömegei azt se tudják, mi az. A másik jellegzetesség a community culture.
Egy adott kis közösség, zeneiskola, tánciskola, zenekar saját maga a fellépő, ők maguk teremtik elő saját produkciójuk költségeit, és saját érdekkörükből, családtagjaik, rokonaik, barátaik köréből kerül ki a jegyvásárló közönség.
Ebben a modellben a fellépők amatőrök, fizetést nem kapnak, a jegybevételből azonban nem ritkán jobb eredményt érnek el a költségarány vonatkozásában, mint a profi együttesek. Ez egy nagyon jól működő modell, természetesen, nagyjából csak a középiskolás kor végéig. Azután a fiatal megkezdi a civil pályára való felkészülését, és abbahagyja szervezett előadóművészi tevékenységét. Szokás az amatőr fiatalok kombinálása a felnőtt profikkal nagyobb produkciók létrehozása céljából. Például a kis létszámú fizetett, profi táncegyüttes fiatalokkal egészül ki, akiket nem fizetnek. Ezzel kétszeresen jól járnak, mert sok fellépőt nem fizetnek, illetve az amatőr fellépőket sokszor többen mennek el megnézni, mint amennyien a profik miatt váltanának jegyet.
Hogy milyen az amerikaiak viszonya az őslakosokkal, arról ebben a cikkben írtunk:
Ez elvezet egy másik hihetetlen jellegzetességhez, ahhoz jelesül, hogy az amerikai közönség sokszor nem kíváncsi híres, sőt, akár világhírű művészekre, akik miatt Európában, vagy akár Dél-Amerikában a csilláron lógnak. Ez különösen érvényes Kaliforniára, kivált, a keleti parti nagyvárosokkal való összehasonlításban. Nemrégiben fellépett városunkban, Kalifornia állam fővárosában Szergej Polunyin, a balettvilág mostani legnagyobb sztárja, egy gitáros világzenész barátja, Estas Tonne vendégeként. A színház, ahol az előadásuk látható lesz, nagyjából ezer férőhelyes, fél háznál több jegy viszont nem fogyott, és hogy egyáltalán ezt elérjük, azon is sokat dolgozunk. Egy ilyen kaliberű világsztár fellépése itt nem hír, újságírók, tévécsatornák nem érdeklődnek a koncert iránt.
Ahol van működő zenekar, a karmester-zeneigazgató sokszor európai vagy dél-amerikai. A jóval szegényebb Dél-Amerika is sokkal több zenei tehetséget képes útjára bocsátani az Egyesült Államoknál. A mi Hungarian Connection Gálasorozatunkkal együttműködő karmester argentin, de brazilokat, chileieket és peruiakat is ismerek. Az alapképzés hiánya és alacsony színvonala magától értetődően eredményezi, hogy nagyon kevés a belső humán erőforráson alapuló csúcsteljesítmény. Ez nemcsak a művészeti ágakra igaz, hanem a tudomány-technológiára is.
Sacramento kulturális szervezete, a Sacramento Metropolitan Arts Commission. A többi regionális, valamint országos szervezethez hasonlóan teljesen amatőr szerveződésű. Zömmel önjelölt, idős hölgyek alkotják, akiknek semmi professzionális művészeti végzettségük, képzettségük nincs. Legfeljebb néhány zongoraórát vettek gyerekkorukban, vagy szeretik a jazzt, esetleg a countryzenét. Általában összejövetelek és kampányok szervezésében merül ki tevékenységük.
Ezek során papírt gyártanak papírból, kimutatásokat, grafikonokat, statisztikákat készítenek. A merítési alap saját, szűk ismeretségi körük. Konferenciákat is szerveznek, előadásokra hívnak meg előadókat az ország más részében működő hasonló gittegyletekből, és arról beszélnek, hogy több művészeti-kulturális oktatás kellene, és általában: gazdagabb kulturális élet. Aztán természetesen semmi nem történik, mert ezek minden erő és hatáskör nélküli apró szervezetek, mondhatnánk: szakkörök. Annyi kárt azért okoznak, hogy a rendelkezésre álló forrásokat magukra költik el, saját haszontalan workshopjaikra és konferenciáikra. Így a tényleges művészeti tevékenységet végző szimfonikus zenekarnak, múzeumnak, előadó-művészeti együttesnek, nem, vagy alig marad a rendelkezésre álló forrásokból. Az ingyenesnek nevezett közoktatásra szánt pénz java is felesleges közvetítő csatornákban tűnik el, nem jut el az iskolákhoz, tanárokhoz.
Leonard Bernstein egész életében olyan művet szeretett volna alkotni, amelyre a legjobb jelző az „amerikai opera”:
Összefoglalva, nagyon röviden az állapítható meg, hogy az előadóművészeteket a kommersz műfajok határozzák meg, melyek közül a musical a csúcsteljesítmény. A névhasználat, „music industry”, „entetainment industry” is sokat elmond a kultúra pozíciójáról. Minden ipar, minden üzlet. S mivel a kultúra egyébként nem üzlet, ezzel a mentalitással az elmúlt néhány évtizedben marginálissá, egy valóban nagyon szűk réteg úri passziójává vált. Sajnálatos jelenség, hogy egy komolyzenei koncerten csak időseket látunk. Előfordult, hogy egy Diótörő-szvit után, ahol voltak fiatalok által előadott táncok, Beethoven V. szimfóniájáról a szülők elvitték a gyerekeket, mondván, az nem nekik való. Ugyenezek nem tiltakoznak Katy Perry ellen az iskolában. A kultúra az USA-ban soha nem látott válságban van. Ha a „mi vagyunk a legnagyobbak, legjobbak” birodalmi mentalitást sikerülne félretenni, felismernénk, hogy szegény fejlődő országok is komolyabb eredményekkel rendelkeznek már az Egyesült Államoknál, egy-két évtized alatt sikeres külföldi módszerekkel és szakemberekkel lenne lehetőség újraépíteni a rendszert. Ebben kellene nekünk, magyaroknak megpróbálni kulcspozíciót elfoglalni.
* A szerzőről: dr. Fejes Eleonóra jogi doktor. Angol és japán nyelvtudása révén több évtizedes gyakorlata van bilaterális és multilaterális kulturális kapcsolatok terén. 15 éve él az Egyesült Államokban. Részt vett az észak-kaliforniai Hungarian Connection Gálasorozat elindításában.
