Kamaraénekesi címet kapott idén júniusban Sáfár Orsolya, aki sorra énekli a jobbnál jobb szoprán szerepeket az Operában. Az énekesnővel – többek között – arról beszélgettünk, hogy kapta meg első szólószerepét a dalszínházban, milyen partnernek tartotta Bryn Terfelt, és milyen benyomásai voltak Domingóról, valamint hogyan ugrott be egy nap alatt a Faustba.
– Énekművész-tanár szakon végzett 2004-ben a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen. Miért nem operaénekesnek tanult?
– Tervben volt az operaénekes szak is a harmadév elvégzése után, de az utolsó pillanatban kihátráltam belőle. Talán ez Sziklay Erika tanárnőmnek is köszönhető, aki úgy érezte, hangilag még érnem kellene. Ezért nem felvételiztem Kovalik Balázs osztályába, amit most már picit bánok. Jó lett volna tanulni tőle, örülnék, ha dolgozhatnék vele, rendezne egyszer engem. Amikor a Zeneakadémiát elvégeztem, az Opera stúdiósa lettem. Az ott szerzett tapasztalataimat kiegészítettem azzal, hogy faggattam a volt osztálytársaimat, akik jártak Balázshoz, mi a trükkje, mit lestek el tőle, mit tudnának nekem átadni. Egy-két tudáscsepp, így közvetve, eljutott hozzám, ezt próbálom a hasznomra fordítani.
A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.
– Ugorjunk vissza az időben: gyerekkorában kinek az ötlete volt, hogy elkezdjen énekelni? Ezt általában nem a gyerek indítványozza.
– Állítólag már háton fekve, a babaágyon, pár hónapos koromtól énekeltem. Vagy mondjuk úgy: hangicsáltam. Erről, kazettás magnóval hangfelvétel is készült. Édesanyám vitt el végül a zenei tagozatos általános iskola felvételijére. Odafele menet végigzokogtam az utat, nem értettem, miért van erre szükség. Aztán nagyon megszerettem a kóruséletet, a közösséget, jártam külön zeneiskolába is. Hatodikban mégis otthagytam ezt az intézményt, mert felvettek egy kísérleti jelleggel indított humán tagozatos gimnáziumi osztályba Zalaegerszegen. Ott viszont elképesztően hiányzott a sok énekóra, a heti két kórus.
A zeneiskolában egy darabig még jártam a fuvolaórákra, de abban nem voltam elég kitartó. Tinédzserként viszont megjelentek az életemben a korosztályomhoz passzoló, romantikus témájú musicalek. Otthon, saját szórakozásomra ezeket énekeltem. Hogy ez jobban menjen, elkezdtem Dormán Tiborné Valikához magánénekre járni. Később ő irányított az operaénekesi pályára. A gimnáziumban felfigyeltek rám: szereplési lehetőségeket kaptam az ünnepségeken. Akkoriban a lámpaláz a hangomon is érződött. Ma már inkább csak attól izgulhatok, ha elfelejtek valamit a színpadon.
– Volt ilyen?
– Elő szokott fordulni néha. Ez néha tennivalóval kapcsolatos vagy akár szövegi leblokkolás, ami kínos is lehet, de egy-két ütem után csak visszajön a szöveg. Az Operaházban mindig van súgó – és ha a súgólyukat nem rendezik ki a színpadról –, egyszerűen fel kell venni vele a szemkontaktust vagy fülelni, és ő átlendít a kimaradáson. Van, aki vezényel is, és ha ránézek, a belépésben szintén segíthet.
– Emlékszik, mikor hallott először operát?
– A szüleim szeretik a komolyzenét, sok hangversenyre elvittek, néztük a televízióban a Zenebutikot is. Az opera műfaját gyerekként sikítozásnak éltem meg, de nagyon tetszett, amikor Sass Sylviát hallottam otthon, lemezről Wolf Péter Ave Mariáját énekelni.
Kamaszkoromban láttam először élőben opera előadást, a Bohéméletet.
A klasszikus hangképzés és a dalművek világa mégsem ennek hatására kezdett el igazán érdekelni, hanem ahogy egyre jobban belelendültem a hobbinak indult énektanulásba, úgy hallgattam egyre kíváncsibban a már kész énekeseket egy-egy koncerten vagy mesterkurzuson. Ez nagyon szórakoztatott, és én is úgy akartam bánni a hangommal, ahogy az már sokaknak ment. Az érdekelt, mi történik a koponyában, a torokban, az egész testben. Az érettségi előtti nyarak végén már alig vártam a szeptembert, hogy újra énekórára mehessek. Végül ez lett az egyetlen dolog, amiben szenvedélyesen kitartó lettem.
– Egyértelmű volt, hogy aki az Opera stúdiójába jár, előbb-utóbb önálló szerepet kap?
– Ha nem is volt magától értetődő, de a tűzközelség miatt nagyobb volt az esélye. Petrovics Emil és Szinetár Miklós érájában énekelhettem el Az álarcosbálban Oscart, ez volt az első szólószerepem az Operaházban. Meghallgatás után kaptam meg, szerencsére nem csalódtak bennem. Ezt követően még játszhattam egy-két közép- és kisebb szerepet, de aztán pár évre kikerültem a körforgásból, mert jöttek a gyerekek.
Nagy szerencsém volt, hogy a kislányom születése után Ókovács Szilveszter számított rám, visszajöhettem, szép feladatokat kaptam.
Már így is hálás vagyok azokért az élményekért, amiket az eddigi szerepeim adtak, de jó lenne majd egyszer a Pillangókisasszonyt vagy a Traviata Violettáját elénekelni. Szívesen játszanám a klasszikus Mimìt is a Nádasdy-rendezte Bohéméletben. Nem mintha nem szeretném azt a vadóc Mimìt, akit a Bohémélet 2.0-ban alakíthatok.
– Két olyan világsztárral is fellépett már az Operaházban, mint Bryn Terfel és Plácido Domingo. Ilyenkor ki választja a partnert, a művész vagy a dalszínház?
– Mindkettő a vezetőség döntése volt. Terfel áriaestjén duettet énekeltünk, azt hiszem, őszintén meg volt elégedve velem. Rendkívül figyelmes művész, jó volt vele játszani. Domingo igazi úriember, profin próbált, jól bírta az éjszakába nyúló estélyt annak minden velejárójával. Akivel kicsit is kapcsolatba került, azzal roppant gáláns volt. Nemcsak énekesként, karmesterként, de emberileg is kiemelkedő személyiség.
– Sorra énekli a legjobb szoprán szerepeket, az elmúlt évad végén meg is kapta az Opera Kamaraénekesi címét. A Csillagóra díjátadón a közönség miért épp fürdőruhában láthatta?
– Éppen nyaraltunk a gála idején, ezért a férjem ügyelt rá, hogy az úszódresszemből csak a pántja látszódjon. Az est rendezője, Aczél András titokban megbeszélte vele, hogy Viber videón bekapcsolnak az ünnepségre. Annyira jól őrizte a titkot, hogy egy pillanatig sem volt gyanús. Nagyon örültem a díjnak, ez az egyik legnagyobb erkölcsi és anyagi elismerés, amit a Magyar Állami Operaház adhat. Ennek elnyerését Wiedemann Bernadettnek is köszönhetem, akitől az operaéneklésről a legtöbbet tanultam. A jutalom nem csak a hattyút ábrázoló porcelán szobrocskát jelenti, hanem azt is, hogy a következő évadban emelt honoráriumért énekelhetünk a másik két díjazottal, Kolonits Klárával és Szegedi Csabával.
– Ha meglévő szerepei közül elvihetne egyet a Marsra vagy egy lakatlan szigetre, melyiket választaná?
– Lehet, hogy az Gounod Faustjából Margit lenne, amit beugrással énekeltem Budapesten. Délelőtt tartottuk a Bohémélet 2.0 főpróbáját, este pedig a Faust ment. Egyszer már játszottam ezt a szerepet egy évvel korábban Szombathelyen is. Mivel ott magunk raktuk össze a produkciót Mányik Albert vezetésével, pontosan tudtam, miről van szó. Ezen az estén debütált Budapesten a thaiföldi tenorista és az ukrán basszista is, ezért nagy volt rajtam a felelősség, de a rendezőasszisztensektől rengeteg segítséget kaptam. Hihetetlenül magas volt az adrenalinszintem. Amikor az előadásban visszakaptam a gyerekemet a mennyekben, már nemcsak az operai Margit zokogott, hanem én is. Ez volt a „megcsináltuk”-katarzis.
