A 2018-as évben a komolyzenei élet majd’ minden szereplője emléket állított a száz éve született Leonard Bernsteinnek, így Sir Simon Rattle és Berlini Filharmonikusok sem maradhattak ki a sorból. Hasonló indíttatásból született José James lemeze is; ő Bill Witherst ünnepelte. A Gramofon januári toplistájának első helyezettjeit mutatjuk.
Nem jellemző José Jamesre, hogy cserbenhagyja hallgatóságát. Akkor sem tette, amikor túlnyomó részben saját számokat tartalmazó albumot adott ki (pl. No Beginning No End, While You Were Sleeping), és akkor sem, amikor egy számára meghatározó alkotó előtt tisztelgett.
Nem véletlenül kapott kiemelkedő kritikákat a Billie Holiday 100. születésnapjára kiadott Yesterday I Had The Blues, és hasonló elismerésekre számíthat a Bill Withers munkásságát ünneplő Lean On Me is.
Nagyon egyszerű a magyarázat: James őszinte, hiteles, tisztelet és alázat hajtja, kész volt sok munkát fektetni az anyagba, és ez alkalommal is végtelenül tudatos volt. Withers egyik nagy klasszikusa, az Ain’t No Sunshine már évekkel ezelőtt bekerült James koncertrepertoárjába, amikor saját klasszikusa, a Trouble előadása közben jamelve egyszer csak „rárepült” a zenekar. Ettől kezdve a közönség már rendre követelte az Ain’t-et, amelyhez hozzárögtönöztek még pár Withers-slágert. Az inspiráció megszületett, aztán amikor James megtudta, hogy 2018-ban nemcsak neki lesz kerek születésnapja, de Withersnek is (a legenda idén épp kétszer annyi idős, mint James), indokoltnak érezte, hogy egy teljes turnéanyagot szenteljen számára.
A Blue Note igazgatója, Don Was pedig minden támogatást megadott az énekesnek, hogy megszülethessen a 12 számból álló Lean On Me. Alapvetés, hogy az Ain’t No Sunshine-nal indul, ahol lényegében már minden eldől: jó a tempó, megvan a dög, a hangszerelés finom, a groove 21. századi. Jelen van Withers, de ez immár épp annyira James száma is. Se nem kopírozza mesterét, se nem egyénieskedi túl a feldolgozást. Jöhet a megindító Grandma’s Hands, az újabb kihagyhatatlan ziccer, a Lovely Day, amelyben Lalah Hathaway énekesnő James duópartnere, és scattel egy kellemeset, aztán a 2018-ban új értelmet is nyerő Lean On Me. A Kissing My Love, a Use Me, a Just The Two Of Us is mind-mind méltó rá, hogy Withers is elismerően csettintsen. Megrázó a Hope She’ll Be Happier, amely minimalista eszközökkel festi meg a szakítás fájdalmát, de olyan érzékletesen, hogy még szikrázó napsütésben is éjféli sötétség borul a hallgatóra. Megtapsolhatjuk a zenekart is: Pino Palladino basszert, Nate Smith dobost, Kris Bowers billentyűst, Brad Allen Williams gitárost és Lenny Castro perkást.
Ahogyan a Gutenberg-galaxist, a nyomtatott könyvet szerencsére nem tüntette el teljesen az internet, ugyanúgy a hangfelvétel-készítés és -kiadás online korszakában sem szűntek meg a fizikai hanghordozók. Sőt, az értékteremtő zenei műfajokban a kézbe vehető, szép grafikával és minőségi booklettel kínált hanglemez az elmúlt időszakban Európa-szerte felértékelődött.
A Gramofon havonta jelentkező összeállítása szubjektív toplista: ebben a hónapban mi ezeket a lemezeket hallgatjuk legszívesebben a szerkesztőségben.
Megkülönböztetett hely illeti meg a Bernstein-centenáriumévében megjelent felvételek között ezt az interpretációt. Nemcsak azért, mert rövid interjúrészlettel felidézi Bernstein hangját is, és nem is csak azért, mert a zongoraművészabban a kivételes megtiszteltetésben részesült Bernsteinnel való közös munkáik során, hogy elhangzott a varázsos kérdés:
eljátszaná-e a szerző vezényletével a 100. születésnapján ezt a művet.
Zimerman a pályája nagy élményének tekintett muzsikus-kapcsolat emlékére tudatosan tervezte, hogy a jubileumi évben eljátssza, ehhez remek partnert talált a Berlini Filharmonikusokban és a dirigens Simon Rattle-ben. A II. szimfóniát a keletkezése óta különbözőképp értékelték, nem kevés kritikát kellett tudomásul vennie a szerzőnek. Némely interpretációt hallgatva, nem is tűnnek alaptalannak – ám a műért már a szerző személyes megismerése előtt rajongó zongoraművész közreműködésével olyan előadás született, amely kifejezetten szerethetőnek mutatja a kompozíciót. Az előadók ismeretében nem lepődünk meg azon sem, hogy élő felvételt hallunk.
Az interpretáció titkát hiába is keresnénk – az eredmény viszont első hallásra is meggyőző. Talán aki legelőször hallja a művet, az is biztosan tájékozódik a kompozícióban, olyat én plasztikus a tagolódása. Nem egy parttalanszimfonikus költemény zongoraszólóval, amelynek inspiráló programja W. H. Auden barokk eklogája – melynek címén kívül legfeljebb tartalmát ismeri a legtöbb zenehallgató –, hanem egy tartalma által meghatározott egyszeri-egyediforma megvalósulása. És hallgatása közben rádöbbenhetünk: Bernstein sokat kárhoztatott „eklekticizmusának” hátterében vélhetően jelentős zeneirodalom-ismerete állt, tehát az a poliglott (nagyrészt európai) dallam- és harmóniavilág, amelyhez további dimenziót tudott hozzátenni a jazz. Zimerman játéka káprázatos. Mindent tud és mindent mer. Kitűnő partnereivel biztonságban érezheti az a zenei szabadságot, amely néha már-már az improvizációra emlékeztet (pedig itt korántsem az). Az pedig közös érdem, hogy odaadó figyelemre késztetik a hallgatót, mintegy végigjárva a költő által felvetett gondolatsort a szerzőolvasatában, az előadók tolmácsolásában.
Cím: Bernstein: II. szimfónia
Kiadó: Deutsche Grammophon – Universal
Katalógusszám: 483 5539
Cím: Jose James: Lean On Me
Kiadó: Blue Note – Universal
Katalógusszám: 602567737353