Egy jó mesélő személyességből és jelenlétből sző Ariadné-fonalat a közönség figyelmének a dallam-futamok labirintusában. Mácsai Pál színművésszel beszélgettünk.
– Eötvös Pétert hetvenötödik születésnapján együtt köszönti a Pannon Filharmonikusokkal: narrátorként közreműködik a Halleluja – Oratorium balbulum előadásában. Mit hozott az ön életébe ez a mű, és mi mindent tud általa adni?
– Hát, ez úgynevezett nagy zene. Minőségében is, apparátusában is. Ilyenbe csöppenni a színésznek kivételes élmény. Hogy én mit tudok adni? Esterházy szövegét. Ez az előadás most Eötvös Péter köszöntéséről szól, de a narrátor a szöveggel kerül meghittebb kapcsolatba. És, mivel Esterházy életművét nagyon szeretem, és tisztelem az egész jelenséget, ami ő volt, szöveggel, előadásaival, nézeteivel és habitusával, különös öröm nekem, hogy végül is én mutattam be magyarul a nagyközönségnek. Szokás ilyet mondani, de ez tényleg megtiszteltetés.
Különös, hogy egy másik, zenei ihletésű Esterházy szöveggel is így vagyok, a Megváltó hét utolsó szava cíművel, amit Haydn zenéjéhez írt. Ennek az ősbemutatóján is én közreműködtem, Kerekes Évával. Szép emlékem, ahogy
Esterházyval együtt csiszolgattunk az előadásomon a főpróbán. Ezek kitüntetett pillanatok a pályán.
– Mi a narrátori szerep bűvésztitka? Hogyan lehet újra és újra magunkhoz csalogatni a közönség figyelmét úgy, hogy nem mi vagyunk a főszereplők?
– Személyességgel. A narrátor közelebb van az előadó privát személyiségéhez, mint egy-egy szerep – jó esetben egészen közel.
– A színház világában gyakoribb, hogy a zenét állítjuk a szöveg szolgálatába. Amikor a muzsika átható és elsöprő erővel zeng valamiről, hogyan lehet megőrizni mellette a szavak súlyát? Hogyan szolgálhatja a szöveg a zenét?
– Ez csak a szöveg minőségétől függ. A zenés művek szövege az esetek nagy részében csak ürügy, legtöbbször csacskaság, még a legnagyobb operák túlnyomó részében is. Esterházy esetében nem kell félnünk, hogy lemarad. Eötvös zenéje is, Esterházy szövege is maradandó, mondjuk ki nyugodtan. Jó érzés olyan műben játszani, amiről tudjuk, hogy megmarad, jó olyan pillanatot átélni, amiről már közben érezzük, hogy nem felejtjük el.
– Az elbeszélőt kisiskolásként mesélőnek, felnőttként már narrátornak nevezzük. A megjelölés változása mintha a szerep „szigorodását” sugallná. Hol válik el egymástól mesélő és narrátor – ha elválik egyáltalán?
– Csak úgy válnak el, ahogy a felnőtt elválik a gyerektől. Már más a nézőpontja. Vezetni kell valakit, esetünkben a nézőt, a hallgatót. Kisgyerekkorban kézen fogva, később terelgetve, máskor csak utalásokkal. A lényeg, hogy ott legyünk, jelen legyünk, úgy értem, igazán, teljes személyiségünkkel.
– A mű központi alakja egy dadogó próféta. Jelentett-e önnek bármikor is komoly kihívást a megszólalás? Kellett küzdenie a szavakért?
– Fizikai értelemben nem. Későn kezdtem beszélni, de rögtön mondatokban, anyám szerint. Később, a főiskolán, például, nem volt dolgom a beszédórákon, bár az „s” hangjaimon illett volna többet csiszolnom. Ezt egyébként apámnak köszönhetem, aki szigorú volt abban, hogy a gyerekei szépen beszéljenek: hosszú magánhangzók, rövid magánhangzók, kettős hangzók, szóvégek, ritmus – egyenesen megkövetelte. Anakronisztikusan hangzik, gondolom, már akkor is az volt, de nem mondhatom, hogy nem volt igaza.
Hogy más értelemben kellett-e küzdenem a szavakért, az más kérdés. Hogy hogyan fogalmazzak meg valamit, vagy hogy kimondjam-e, amit ki kellene, ott lenne miről beszámolnom.
– Milyen a viszonya a csönddel?
Hiányzik.
