Dala Satan’s Cheerleadersnek emlékélményeket ébreszt bennem. Régi balatoni nyarak, a klasszik filmfelvevő darabossága, elmosódott képek, éles emlékek. Fogom magam hát, s összekalapálok alá apámanyám régi felvételeiből kisklipet.
Nyarak, mikoron alszunk barátoknál, hol más barátok is alszanak bizonyos, netán egy az ágy. Bozontos tovább a kover, gondolatok is bugyborékolnak folyton: harminc-negyven évek eltelnek-e úgy, hogy azok a nyarak visszaköszönnek egyáltalán valamilymód. S biza vissza.
Akkor még ugrókötél és hinta, bilizés és bukfenc, ma már régi és új barátságok, szerelmek és nosztalgia. Beleborzongás – hát eljött ez is.
Hideg-a-kiráz hogy mi csöpp input (e dal) is elég ahhoz, hogy átíveljen az elmúlt évtizedek múltja mába.
Gyerekként az önfeledéses mosoly és sírás a képen, ma hallgatva e Szomorút a múltnak kútja tárula. Dübörög a ritmus a sokéves mondanivalóra, akár egy újraátaölelt kedves test csókbaforrt mosolya.
Hallgasd Te is e jót, tedd emlékezetedbe, hogy ezerév múlva is – kockás takaróval burkolt hintaszékben ülve, öreg remegő kezeket tartva szívedben – békésen élj, gondolva vissza a gyereki-felnőtti boldogra.
