Fodor Géza színház- és operaesztéta mély vonzalommal tekintett Muszorgszkij operájára, a Hovanscsinára. Ismeretlen remekműnek tekintette, mely idehaza leginkább magánérdeklődés és magánszenvedély tárgya. Egy alkalommal úgy fogalmazott, hogy „ebben a szenvedélyben gyakrabban éreztem magam társtalannak, mint tipikusnak”. A Budapesti Tavaszi Fesztivál április 5-i nyitányaként debütáló mű Kovács János számára is különösen kedves, aki beszélgetésünk során több titkot is elárult az operáról.
A cikk eredetileg a Müpa Magazinban jelent meg.
– Magányos rajongónak tartja magát?
– Ha egy darab már nagyon régen nem látható, ha nincs róla közvetlen tapasztalat, akkor valóban könnyen előáll az a helyzet, hogy az ember magánügyévé válik. A Hovanscsina esetében egy hosszú tradíció szakadt meg a budapesti operajátszásban. 1936-ban Issay Dobrowen betanításában, Oláh Gusztávval közösen állították színpadra, a produkciót később Ferencsik János vette át. A következő felújítások során is ő, illetve Kórodi András, szeretett tanárom vezényelte. Magam kezdő karmesterként az 1972-es felújításkor, Békés András rendezésében láttam először, és azonnal magával ragadott.
Ez egy olyan élmény volt, amihez fogható kevés volt az életemben.
A következő évtizedben Mihály András vezetésével jött létre egy újabb előadás (1984), amely aztán lassan kikopott a repertoárból. A Hovanscsina így három évtizedre eltűnt az operanézők szeme elől.
– Mindegyik előadás a Nyikolaj Rimszkij-Korszakov által készített hangszerelést vette alapul?
– Igen, de őszintén bevallom, hogy 1972-ben még nem tudtam, hogy a Hovanscsina esetében milyen változatok állnak rendelkezésre, s hogy a különböző változatoknak mi a viszonyuk a Muszorgszkij által hátrahagyott anyaghoz, amely legnagyobb részben az énekszólamot és a kíséret zongorakivonatát tartalmazza. Ezzel jóval később ismerkedtem meg.
A Pavel Lamm gondozásában kiadott kottából kiderült, hogy Muszorgszkij eredetije mennyivel merészebb, erőteljesebb, mint a Rimszkij-Korszakov-féle (a szó legszorosabb értelmében) gyönyörű, meseszerű változat, amit helyesebb lenne nem is változatnak, hanem zeneszerzői értelmezésnek tekinteni.
Ugyanez a helyzet egyébként a további hangszerelésekkel is, legyen szó a Ravel-, Stravinsky- vagy a Sosztakovics-féléről. Fontosnak érzem megjegyezni, hogy maga Rimszkij-Korszakov miként vélekedett a saját szerepéről. A Borisz Godunov esetében például azt gondolta, hogy Muszorgszkij eredetije a korabeli, azaz a 19. századi közönség számára túlságosan modern, szokatlan és erős, így neki valamilyen módon interpretálnia kell, illetve meg kell könnyítenie a befogadását. „De eljön egyszer az a kor, amely előnyben fogja részesíteni a szerzői változatot.” Hogy a Hovanscsinával kapcsolatban miként vélekedne, azt nem tudhatjuk, hiszen egy-két részlettől eltekintve itt nincs szerzői alternatíva.
Bojti János rekonstrukciós munkájában azt tartom nagyon fontosnak, hogy rendkívül puritán módon és végtelen alázattal nyúlt a Hovanscsina – legyen ez bármennyire hangzatos is – végsőkig letisztult zenéjéhez.
Muszorgszkij minden zenekart foglalkoztató darabját a legapróbb részletig áttanulmányozta, hogy kiismerje a szerző „szokásait”, hogy semmi olyasmivel ne éljen, amivel nagy valószínűséggel Muszorgszkij sem élt volna.
– Vissza tud emlékezni arra, hogy a Hovanscsina közel öt évtizede mivel ejtette rabul?
– Fiatal és az opera műfajában még teljesen tájékozatlan muzsikus voltam. A Hovanscsinát egészen fantasztikus szereposztásban láttam. Volt egy „idősebb”, már befutott énekesekből álló csapat, a második szereposztás pedig inkább fiatalabb énekesekre épült. Meggyőződésem, hogy a két szereposztásból egy világszínvonalú produkciót lehetett volna kihozni. Kováts Kolos például élete egyik legnagyobb alakítását nyújtotta Doszifej szerepében. De élénken emlékszem Begányi Ferencre is, aki eszményi volt Ivan Hovanszkij hercegként, vagy Komlóssy Erzsébetre, aki Márfát énekelte, illetve jelenítette meg ennek a nőalaknak minden titokzatosságát és mélyen emberi vonásait.
Biztosan az is magával ragadott, amit ugyan csak később tudtam megfogalmazni, hogy ebben az operában minden túl van „jón és rosszon”, hogy itt mindenkinek igaza van, hogy nincs olyan szereplő, akit egyértelműen negatív színben lehet látni. Mindenki a saját sorsának áldozata.
Valamennyi szereplőben találunk elítélendő, ellenszenves vonásokat, ugyanakkor egészen biztos vagyok abban, hogy például Ivan Hovanszkij karakterét Muszorgszkij egyszerűen imádta.
– Senkit sem lehet egyértelműen elutasítani, de talán éppen ezért nem is lehet senkit sem szeretni.
– Én mindegyik szereplőt szeretem. Még az írnokot is. Számomra az egyik leginspirálóbb vonása a darabnak, hogy miközben nem tudok számot adni az egészről, minden egyes jelenetéről,
minden egyes pillanatáról úgy érzem, hogy igaz, hogy belülről fakad,
s hogy végtelenül pontos. A legvégén pedig csak azt érzem, hogy valami elképesztő dolognak lehettem a tanúja és a részese.