Szabó Ildikó: „A hangszer alaprepertoárját már a magaménak érzem”

Szabó Ildikó - fotó: Raffay Zsófia

A Berlinben élő Szabó Ildikó április 12-én a Concerto Budapest szólistájaként ad koncertet a Pesti Vigadóban. A fiatal gordonkaművészt a koncertről, Rózsa Miklós életművéről és édesapjával, Szabó Péter Liszt-díjas csellóművésszel való szakmai kapcsolatáról is kérdeztük.

– Versenyeredményeidet és koncertjeidet böngészve szembetűnő a kortárs repertoár jelenléte az életedben. Tudatosan játszol új műveket?

– A nagyapám, Szabó Csaba zeneszerző volt, így gyermekkorom óta foglakozom kortárs darabokkal, és valójában soha nem is különítettem el a műveket ebből a szempontból. Mindig is természetesnek éreztem, hogy új, vagy kisebb előadói hagyománnyal rendelkező anyaggal is találkozom. Nemrég egy berlini versenyen Christian Jost kompozíciójának előadásáért ismertek el, de a legnagyobb élmény az volt, hogy a bemutatót a Konzerthausban játszhattam, a felkészülésemet pedig maga a szerző segítette.

Szabó Ildikó – fotó: Raffay Zsófia

– Az áprilisi budapesti koncertre szintén egy különleges művet hozol.

– Rózsa Miklós neve egyre ismertebb Magyarországon. Versenyművét, amit a koncerten is hallhat majd a közönség Starker Jánosnak ajánlotta, akinél én négy nyarat is eltölthettem Bloomingtonban. Azt hiszem, Rózsa és Starker közös munkája olyan volt, mint egykor Prokofjev és Rosztropovics kettőse. Rengeteget tanultak egymástól, Rózsa pedig, lévén számos hollywoodi filmzene fűződik a nevéhez nagyon rugalmasan tudta kezelni Starker hangszer specifikus észrevételeit.

A szólista hangszertudásának határtalanságát figyelembe véve a végeredmény egy technikailag nehéz, de kitűnően hangszerelt, igazán csellószerű versenymű.

– Édesapád, Szabó Péter szintén kiváló gordonkaművész. Tanárodnak is tekinted őt?

– Nagyon jól működik közöttünk a kommunikáció, és mindig hozzá fordulok először, ha kérdésem van, de a szakmai kapcsolat sosem kerekedett felül az apa-lánya viszonyon.

Ide kapcsolódik:
Új sorozatot indít Szabó Péter gordonkaművész és a Sinfonietta Pannonica

Emlékszem, hogy néhány évvel ezelőtt közösen vettük lemezre Emanuel Moór kettősversenyét, ekkor éreztem először, hogy a saját művészi elképzeléseimet valóban függetleníteni tudom, édesapám pedig tényleg partnerként tekint rám. Mostanában sokat tűnődöm azon, vajon nagyapám mit szólna az eddigi pályámhoz, játékomhoz. Egyetlen kompozíciót őrzök tőle, ami nyolc éves koromban készült.

Szabó Ildikó – fotó: Raffay Zsófia

– Hogyan találnak meg a felkérések?

– A felkérések különböző versenydíjak hozadékaiból, és rövidebb határidős, hirtelen lehetőségek kombinációjából állnak össze. Nagy örömmel fogadom azokat a kihívásokat, amikor valami újban merülhetek el, kutatást, utánajárást igényel az előadás. Korábban a BBC kért fel egy koncertre, ahol nekem kellett műsort ajánlanom, az egyetlen kikötés az volt, hogy női zeneszerzőkben gondolkodjak. Nyitottak voltak az ötleteimre.

Dora Pejačević egy darabját választottam, amiről később kiderült, hogy az én előadásom volt a darab brit premierje.

Később a közszolgálati csatorna egy héten keresztül foglalkozott a horvát szerzővel. Németországban egy harminc koncertes körúton vagyok most túl, amit egy versenynek köszönhetek. A forma szokatlan volt számomra, hiszen előfordult, hogy egy hét alatt hatszor kellett fellépnem ugyanazzal a programmal. Nagyon sok tapasztalatot szereztem, hiszen meg kellett tanulnom, hogy mivel tudom ugyanazt a műsort hosszabb távon is frissen tartani.

– Mit tudhatunk a közeljövő terveiről?

– Azt mondhatom, hogy a hangszer alaprepertoárját már a magaménak érzem, így szeretnék minél több olyan projektben részt venni, ahol a számomra legkedvesebb darabokkal foglalkozhatom. Nemrég Sosztakovics ritkán játszott 2. csellóversenyét játszhattam Berlinben, a Magdeburgi Filharmonikusokkal.

Sosztakovics életműve lenyűgöz, és azt látom, hogy Magyarországon még mindig nem találtuk meg a kulcsot ahhoz, hogy a zeneszerző értékeit a megfelelő módon fel tudjuk mérni.

A következő évadban trióit adjuk majd elő Budapesten. Szeretnék továbbra is élni a lehetőséggel, és alkalmanként meglátogatni Alfred Brendelt, akinél nagyon inspiratív műhelymunkára van lehetőség. Az elmúlt időben rengeteget tanulhattam Kurtág Györgytől, és Eötvös Pétertől, akikkel reményeim szerint szintén tovább dolgozhatok. Szeretném elkezdeni a tanítást is, egyik nagy álmom pedig, hogy néhány éven belül megtanuljak franciául.